A Ketten a világvégén című könyved előszavában olvashatjuk, hogy az idő telik, kockáztatni kell, és nyomot kell hagyni a világban. Ez egy visszatérő gondolat, mert az Átkelés a végtelenen is hasonló gondolatokkal indít: tudatosítani kell a halandóságot, és akkor megváltozik az élet. Illetve azzal, hogy csak akkor ismered meg magad, amikor bajban vagy. Nevezhetjük ezeket a gondolatokat olyan alapfilozófiának, ami elindított téged az utadon?
Nevezhetjük. Annyival kiegészíteném, hogy tizennyolc éve csinálok nagy veszélyfaktorú dolgokat: még egy utam lesz, egy kilépőút. Ha tavaly kérdezel meg, akkor azt mondom, hogy igen, ez a hitvallásom, de most azt mondom, hogy egy szép életút filozófiája. De léteznek ezenkívül is további lépcsőfokok az életben, menni kell tovább.
Tehát még egy út, és abbahagyod?
Átalakítottam a kenut, amivel 2012-ben a 77 napos szólóutat csináltam, nagyobb lett a kabin, más a tőkesúly, a kormányrendszer, a műszerezettség. Tavaly decemberben eleveztem a Kanári-szigetekre, de kiszámítottam magam a szezonból, és ostobaság lett volna folytatni. De már akkor éreztem, van arra esély, hogy ez az út lesz a búcsúprojekt. Magamban is lerendeztem, úgy fogom fel, mint az utolsó munkanapomat. Persze két hónapos történet lesz, fel kell rá készülni, de úgy gondolom, hogy páros evezéssel kezdődött a történet, akkor egy szóló kenuzással lenne jó befejezni. A kiszállási pont a kikötés lesz majd.
Az ultrafutás megmarad, de a nagyon hosszú távú, veszélyes tevékenységeket, az óceánátkelést, sarkvidéki projekteket lezárom. Két-három éve érlelődik bennem, és kerestem is a kilépési pontot, de előbb nem találtam, aztán pedig úgy voltam vele, hogy még egy lapáttal rá kell tenni, ha már abbahagyni nem tudom. Mint a kocsmában, hogy most vagy abbahagyjuk a sörözést, vagy rendelünk egy felest. A mentéssel végződő SUP-os út abszolút ennek a számlájára írható. Idéntől már látom az ívét, és ennek köszönhetően ki tudok szállni az életstílusból. Jó volt, szép volt, de nagyon nem akarom magamat megölni.
Szóval ami eddig behajtott az óceánba, Grönlandra, az Antarktiszra, az tart távol tőle?
Korábban sokkal jobban tartottam attól, hogy nem tudom megcsinálni, mint attól, hogy bajom lesz vagy viharba kerülök. Most azt gondolom, hogy ennyi projekt után másba kellene az energiát fektetni. Az egésznek volt egy íve: számomra a csúcs a Déli-sark volt, onnantól pedig csak lefelé megyek. A miértjét akkor még nem értettem, még volt a fejemben két, ennél komolyabb nemzetközi projekt, de úgy érzem, hogy az ív szépen ellaposodott, és úgy szeretnék átmenni életem következő szakaszába, hogy saját magam döntök úgy, nem pedig valami külső tényező, sérülés, baleset, mentés vagy tragédia miatt. Az elején úgy éreztem, hogy halhatatlan vagyok.
Azóta látom, hogy nem. De mert mindig megoldottam, úgy éreztem, az életveszélyes helyzeteket is tudom kezelni. Szép volt, jó volt, de fejlődni kell az életben, nem az volt a cél, hogy nyolcvanévesen is ezt csináljam – bár kétségkívül menő lenne. De inkább a megszerzett tudást, tapasztalatot szeretném valahogyan hasznosítani. És rengeteg kérdésem is van belül, amiket meg akarok válaszolni magamnak. Az egyetemen volt egy tanár, aki azt mondta, el kell jönnie a pillanatnak, amikor nemcsak olvassuk a könyvünket, hanem írjuk is. Most jött el ez a pillanat.
Miért volt ekkora élmény a Déli-sarkon állni?
Kisgyerekkori álmom volt. Onnan nem tudsz messzebb menni, bármerre teszel egy lépést, már elindultál hazafelé. A bolygón nincs életidegenebb hely, nincs egy élőlény, baktérium, semmi az egész kontinensen. A szélén élnek pingvinek, de belül semmi nem marad meg, több ezer kilométernyire bármelyik irányban csak a semmi van. És nemcsak térben, időben sincs ott semmi: ezer éve is ilyen volt, és ezer év múlva is ilyen lesz. A sivatagban találni skorpiókat, az óceánban jön egy delfin, látod a foszforeszkáló planktonokat, van élet. De a Déli-sark egy abszolút hely, fizikálisan mindennél messzebb van. És nagyon nehéz elérni, engedélyeztetésben, költségvetésben és fizikailag is.
A fejemben ez az Everest csúcsa. De elértem, és nem akarom újra megmászni, négykézláb, hátrafelé, nem akarok felvinni egy köbméter földet, hogy még egy méterrel magasabban állhassak. Elértem a csúcsot, pipa, és nekem ezzel az eredménnyel kell kezdenem valamit, de akkor nem nagyon esett le, hogy így van. Csak az eksztázist éreztem. Azt éreztem, hogy pont az időtlensége miatt bele tudtam nézni a végtelenbe. Ott álltam, és egy kicsi nekem is jutott az örökkévalóságból, értelmet adtam a létezésemnek. De ezután már nincs feljebb. Évek kellenek hozzá, míg megfogalmazod magadnak az érzést.
Kik voltak azok, akik gyerekként, esetleg az utak előtt, alatt, után motiváltak téged?
Fa Nándor. Amikor kissrác voltam, a tévében néztem az ebédlőben. Kaptam is egy kis rajzkönyvet, ami a Szent Jupát hajó alakját formázta. Voltak benne rajzok a kikötési helyekről, a hajóról a hullámok között, benne voltak a Kanári-szigetek, a Zöld-foki-szigetek, Fokváros is: én átrajzoltam ezeket az ábrákat. Ezek után 10-11 évesen alig vártam, hogy felnőtt legyek, és elinduljak a horizont felé. Amikor egyetemista lettem, akkor döbbentem rá, hogy végül is felnőtt vagyok, mi tart vissza? Ebből lett az első evezős projekt. Nekem Nándi ilyen, a többiek inkább klasszikus felfedezők, például Fridtjof Nansen, aki elsőként kelt át síléccel Grönlandon. Ő és társai meghaladták korukat, valami rendkívülit értek el, és nagyon közel érzem magamat hozzájuk. Mintha a testvéreim lennének.
Világok választanak el minket egymástól, és ők egy másik polcon vannak, de gyerekkorom óta értem vagy érzem, hogy miért tették. A Déli-sarkon hatalmas élmény volt belegondolni, hogy Roald Amundsen pontosan ezeket a hegyeket látta, és ugyanúgy toporgott, sátrat állított, az eget nézte és fázott, mint én. Mintha az ilyen teljesítmények közben két ember között létezne egy kapocs téren és időn át, és még üzenni is lehetne. Utólag misztikusnak hangzik, de ott abszolút valóságosnak éltem meg. Rengeteg embert tisztelek rajtuk kívül is, de követni nem szoktam senkit. Úgy gondolom, mindenki tapossa ki magának az utat, de hosszú lenne azok listája, akiktől lehet tanulni.
Miért szeret Rakonczay Gábor inkább egyedül indulni az expedíciókra, mi hiányzik neki legjobban a magányos pillanatokban, és szokta-e magát más extrémsportolókhoz hasonlítani, az a Magyar Kultúra magazin 2024/10. számában megjelent teljes cikkből derül ki, amelyben több más, a test témáját körüljáró írás is olvasható. A magazinról további információk itt.
Fotó: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra
