Agatha Christie szereti így összezárni a hőseit, hogy tiszta legyen a képlet. Tudható, hogy a gyilkos ott van a szigeten, kastélyban, a jól feltérképezhető közösség tagjai között, és hogy hiába annyira agyafúrt, elszánt, valamint ördögien gonosz, egy Miss Marple-n vagy Poirot-n – noha mindketten csak műkedvelő nyomozók – nem fog tudni kifogni. A gyanúsítottak mind gyanúsak ezért-azért, és a krimikirálynő nagy élvezettel rángatja a szálakat, hogy hol erre, hol arra gyanakodjunk. Senki sem feddhetetlen. Ám hogy ki a tettes, az nagyjából mindegy – ez Christie metafizikátlanságából következik: az egész történet öncélú intellektuális játszadozás, és amikor kiderül az igazság, szinte bosszantó, hogy mennyire érdektelen, súlytalan.
Az indíték primitív, a lángelmei nagyszerűségűnek hitt gyilkos pedig teljesen üres, sekélyes karakter, aki azontúl, hogy ügyesen kijátszott mindenkit, mintha semmit sem gondolna sem az életről, sem a halálról, a gyilkosságot pedig csupán technikai kérdésként kezelné. Olyan egyéniség, aki kizárólag a papíron él meg. Mindaddig, amíg titokban marad a kiléte, elképesztően izgalmasnak tűnik, mi mindent gondolhat, és a szálak ismeretlen motivációjú mozgatójaként uralja a környezetét – a szerző pedig bennünket, a képzeletünket és az érzelmeinket –, de amikor minden megoldódik, az építmény – kártyavár? – összeomlik: Christie önmagát is leleplezi, nemcsak a tettest. A metafizikátlanságát, azaz azt, hogy nála a homlokzat mögött semmi sincsen. Sok hűhó semmiért.
Hogy a parádés homlokzat mögött mi van, azt egy egyházi filmben fokozott érdeklődéssel figyeljük, főleg metafizikai tartalmára vonatkozóan. Bár ez persze egyén- és beállítottságfüggő. Vannak, aki annak örülnek, ha kiderül, hogy az egyház ugyanolyan, mint a világ: kizárólag érdekek és hatalomvágy mozgatja. Bűnös emberek a vezetői is, így nincs mit csodálkozni azon, hogy a szervezet is bűnös. De az még ront egy fokot a helyzeten, hogy a bűnös szándékaikat, például a többieken való felülkerekedést szent eszmékkel és ájtatoskodással leplezik. Elítélik a világ bűnösségét, de közben ők maguk is a világ szabályai szerint működnek, vélik a kritikus elmék. Az egyes egyházi szereplők különbségei bizonyos távolságból – a papi ruhák hasonlósága, a hókuszpókusz szertartások, a világtól való elkülönülés, a külső szemlélő számára követhetetlen címek, rangok és persze a sok-sok titok miatt – elhalványulnak.
Az utóbbiak közül egyik-másik lelepleződik ugyan időnként, de mindig marad még bőven, mert az egyházat nem egyes esetek miatt tekintjük „titokgazdának”, hanem eleve és mindenestül az: kétezer éves hagyományt, tanítást, felhalmozott tudást őrző szervezet, amely a világért van – csak a világért létezhet, mivel alapítója a világba küldte, de az is nagyon fontos, hogy ne oldódjon fel a világban és külsőségekben, hanem az idők végezetéig jel maradjon, amely éppen arra figyelmeztet, hogy egyszer véget ér a világ, és akkor majd Isten lesz mindenben minden. Ám annak mértékére vonatkozóan, hogy addig is mennyire vegyüljön a világgal, hasonuljon a világhoz, és változtasson-e a gyakorlatán, ha a világ azt igényli – például mennyire folyjon bele a politikába –, már sokféle véleménynek van létjogosultsága az egyház háza táján. Továbbá míg bizonyos képviselői Jónás próféta módjára pusztulással ijesztgetik Szodomát és Gomorrát (aminek a világ nagyobb részét tekintik), mások a szeretet és irgalom Istenének üzenetére helyezik a hangsúlyt, aki minden embert hazavár, mint a tékozló fiút az apja az evangéliumban.
Lawrence nyomozói és kárelhárítói munkája rettenetesen emberpróbáló, és újra meg újra azzal szembesül, hogy jóformán nem remélhető jó döntés. Az ádázan viaskodókat hatalomvágy (vagy a szolgálatra való nagy-nagy eltökéltség) fűti, és a legkevésbé sem érzékenyek a tőlük eltérő jelöltek szempontjaira, értékpreferenciáira. Az mellettük szól, hogy őszintén hisznek az eszményeikben, de egyik-másik rettenetesen elvakult, gyűlölködő. Magukra vonatkozóan nincsenek kételyeik, ám egymástól nagyon féltik az egyházat.
Négy: egy progresszív – azaz megengedőbb, a válás, a homoszexualitás ügyében a többieknél megértőbb –, egy konzervatív, egy még nála is konzervatívabb, valamint egy magát úgy igazán csak hatalomtechnikusként kitüntető (és ráadásul kanadai) jelölt uszul egymásnak, az érzékeny Lawrence pedig őrlődik közöttük, és példás józansággal, eltökéltséggel, pártatlansággal próbálja elhárítani a veszélyt, hogy méltatlan pápát válasszanak. Bonyolítja a helyzetet, hogy „felügyelő” létére ő is pápajelölt. Igaz, nem akar pápa lenni, de ha Isten akaratát ismerné fel ebben a döntésben, alávetné magát neki. Végül el is jut arra a pontra, amikor már úgy gondolja, ő lenne a legjobb kompromisszum, sőt egészen beleéli magát elhivatottságába, a hübrisz bűnébe esik.
Noha a valósággal megegyezik, a bíborosok bezártságának, és hogy csak a kompromisszum kimunkálása szabadíthatja ki őket, szimbolikus értelme van. A pápaválasztás idejére elzárkóznak (fizikai értelemben elzárják őket) a világ elől, és le kell adniuk a mobiltelefonjaikat, hogy semmi kinti ne befolyásolja őket, de a világ tökéletes kizárása lehetetlen, és a döntésük is ki fog hatni a világra.
Roppant homályosan, de egyúttal kellő didaxissal értesülünk arról, hogy Rómában is, más európai városokban is robbantásos merényletek történnek, miközben a konklávé résztvevői „sakkozgatnak”. A nyugtalanító események második hullámát már a bíborosok is észlelik, mivel a Sixtus-kápolnát eltalálja valami, és mindenki csupa por lesz (azt hiszem, ez a film legolcsóbb, bántóan hatásvadász jelenete), később pedig a kinti levegőmozgás már a szavazólapokat is lebegteti, vagyis a hermetikus bezártságnak korábban vége szakad, mint hogy az új pápa személyéről döntés születne.
A világban zűrzavar van, és az egyház szolgálata is szükséges ahhoz, hogy a helyzet rendeződjön, így a tötymörgésnek haladéktalanul véget kellene vetni. Nagyon nem mindegy azonban, hogy milyen döntés születik: az egyház nem lehet ellenséges a világgal szemben, és főleg nem hirdethet vallásháborút (mint a konzervatívok jelöltje javasolja), hanem a legnagyobb együttérzés, segítőkészség és szolidaritás intézményének kellene lennie, amely ideológiai hadakozás helyett a valódi bajok, szenvedések, a szegénység enyhítésével foglalkozik, vélik a film alkotói. Ennek embere a mexikói, Kongóban, Irakban és Afganisztánban szolgált Benitez bíboros, ezért neki kell pápává válnia. Igen ám, de kiderül, hogy neki női kromoszómái, méhe és petefészke is van, noha férfinak nevelték, férfinak tudja magát, és csak nemrég tudta meg, hogy „részben nő”. Emiatt a felmentését kérte, de a pápa nemet mondott. Később műtéti úton távolíttatta volna el a női szerveit, de végül elállt a tervtől, hiszen Isten teremtette ilyennek.
Azt hiszem, ez a csavar nem a sokat emlegetett netflixes „kötelező LMBTQ-elem” letudása, hanem mélyebb üzenete van. Mindvégig érzékeljük ugyanis, hogy az apácák konyhai és étkezői szolgálata a konklávé háttereként csak méltatlanul alacsony szintű és rangú jelenlétet biztosít a nők és a „női princípium” számára az egyházban. Hogy a csúcson itt is fenekedő férfiak vannak, mint odakint bárhol a világban, hogy a harc logikája még a szenvedő, az emberiségért életét adó Isten egyházában is domináns. Ha igazi változást remélünk, az egyháznak nőibb: lágyabb, gyengédebb, kedvesebb karaktert kell öltenie.
Az egyházat a hasonló, hollywoodi karakterű filmek nagy átlagához képest ezerszer jobban ismerő Konklávé meg akarja nyugtatni a nézőket. Ne aggódjatok, az egyházban azért végső soron valóban Isten akarata érvényesül, még ha kacskaringós utat is kell hozzá bejárni, állítja. Noha a képviselői között bőven akadnak kártékonyan gondolkodók, a gondviselés és a kegyelem helyreteszi a dolgokat; aki jól figyel, a sok egymásnak feszülő akarat mögött lelki szemeivel ráláthat az isteni mosolyra; a végtelen bölcsességre, amely nem ezek ellenében, hanem őket felhasználva érvényesül. Ehhez olyan jelentős, egyszerre okos és mély lelkiségű egyéniségek segítenek hozzá, mint a kiválóan sakkozó előző pápa, aki igyekezett halála utánra mindent jól elrendezni, mivel ő mindig előrébb járt nyolc lépéssel. A hozzá nagyon közel állt Lawrence így az ő öröksége továbbvitelének engedelmes eszközeként működik. Az egyház az ő vezetésével jó kezekben volt, és az általa kiszemelt Benitez révén azokban is marad.
Ahhoz, hogy a Konklávé autentikusnak hasson, minden részletnek stimmelnie kellett: ahogy az isteni akarat érvényesüléséhez, a művészi hatás eléréséhez is sok-sok apró tényező tökéletes összjátéka szükséges, hogy valóban ott érezhessük magunkat, ahol a bíborosokon kívül senki sem lehet jelen. Az egyházi környezet, az ikonikus helyszínek rekonstrukciója tökéletes lett.
De akit olyan játszótársak vesznek körül, mint Lucian Msamati, talán nincs is annyira nehéz dolga. Msamati az afrikai bíboros szerepében, aki kis híján pápa lesz, de kalandja miatt vissza kell lépnie, a lehető legnagyobb meggyőzőerővel állítja elénk a becsvágyával keservesen megküzdő igaz embert, akit esendősége ellenére nagyon tudunk becsülni. John Lithgow a többeket lefizető, lelkiismeretlen kanadai bíboros szerepében remek portréját rajzolja meg az álszent törtetőnek, Stanley Tucci viszont számomra túl politikus a progresszív Belliniként, míg a „konzervatív” Sergio Castellitto, noha vadkanként vagy porcelánbolti elefántként viselkedik az Úr házában, és félelmetes nézetei vannak, jólesően parodisztikus, vígjátéki elemet hoz be a Konklávéba: vérbő játékát öröm nézni.
Carlos Diehz telitalálat volt a világ sebeit igazán ismerő bíboros szerepére, valóban feminin jelenség a sok szürke arcú főpap között – egy pillanatra el is bizonytalanodtam, hogy nem nő vagy transznemű-e valóban (nem). Szinte hihetetlen, hogy a konklávébeli az első komolyabb szerepe. Isabella Rossellini játéka számomra kissé lefojtottnak, a mélyben bizonyára ott zajló vihart nagy önfegyelemmel legyűrőnek tűnik, de hogy apácafőnöknői mivoltát senki sem vonhatja kétségbe, és hogy bármelyik kolostor élén megállná a helyét, az is nyilvánvaló.
Borítókép: Ralph Fiennes a Konklávé című filmben. Fotó: Philippe Antonello / Focus Features / Forum Hungary
