Az édesapja hosszú ideig dolgozott Gyergyótekerőpatakon kántorként. Milyen zenei élményeket hoz magával a gyermekkorból?
A kántorgyerekek már kiskoruk óta fel kellett lépjenek, ha egy rangos vendég érkezett a családhoz, be kellett mutassák, hogy mit tanultak, milyen népdalokat tudnak előadni a szüleik nagy büszkeségére. Mi is nagyon korán belecsöppentünk ebbe a bátyámmal, bármilyen lelkiállapotban beszólítottak az udvarról, ahol játszottunk, hogy most énekelni kell. Ez később jól jött, amikor operaénekes lettem, mert ott is a rendező utasítására kell működni. A gyerekkor orgonaszóval telt, édesapám mindig gyakorolt, a nagypapám pedig táncházhegedűs volt, volt egy zenekara, ő is nagyon sokat muzsikált, minden nap gyakorolt 2-3 órát. Abban az időben a villanyáramot mindig lekapcsolták este hattól reggel hatig, és a hosszú téli estéken gyertyafénynél csak egy szál hegedűt vagy a harmónium hangját hallgattuk. Nagyon örülök, hogy ezeket a zenei impulzusokat gyerekkoromban megkaptam.
Mikor vált egyértelművé, hogy a zenei pályát fogja választani?
A zenei pályára predesztinálva voltam én is meg a bátyám is. Édesapánk álma volt, hogy zenét tanulhasson, de nem jött össze az iskoláztatása, ezért neki az volt minden vágya, hogy ha a gyerekei tehetségesek lesznek, és érdekli őket a zene, akkor infrastruktúrát bocsásson a rendelkezésükre. Ezért hoztak el Kolozsvárra, amikor én nyolcéves voltam, harmadikos, a bátyám pedig tízéves, ötödik osztályos, hogy belenőjünk ebbe a kulturális életbe. Apai döntés volt, azt szerette volna, hogy a gyerekeiből még véletlenül se legyen földműves.
| György Levente 1977-ben született Gyergyókilyénfalván. Az 1990-es évek második felében zeneakadémiai tanulmányai mellett szólamvezető nagybőgős volt a Kolozsvári Magyar Operában, dolgozott a kolozsvári és a marosvásárhelyi filharmóniában. 2001-től Svájcban képezte tovább magát előbb nagybőgő és karmester, majd ének szakon. 2008 és 2011 között a Biel-Solothurn-i Opera, 2011 és 2020 között a hildesheimi Theater für Niedersachsen szólóénekese. |
A kolozsvári zeneiskolában a bátyjához hasonlóan nagybőgőzni tanult, emellett magas szinten zongorázott is. Mikor merült fel először, hogy profi énekes is lehetne?
12. osztályban meg voltam győződve róla, hogy karmester leszek. A Szent Mihály-templom énekkarában énekeltem, és ’94 őszén történt egy incidens a szólistákkal. A bariton énekes nem boldogult a koloratúrákkal, és én, hátulról, az énekkarból egy kicsit hangosabban énekeltem az ő részét. Lehet, hogy szemtelenség volt, de ez a pillanat határozta meg a következő harminc évemet, mert akkor Kriza Ági néni, aki a szopránt énekelte, intett, hogy menjek előre, és folytassam a szóló részt. Szépen megoldottam a feladatot, azt mondta, hogy délután feltétlenül jelentkezzek nála a zeneakadémián, mert másnap érkeznek Stuttgartból a Bachakademie együttesének tagjai, és elő kellene énekeljek nekik. Felvettek. A Bachakademie egy hétig tanította a diákokat, és aztán a hét végén volt három koncert, Kolozsváron, Szatmárnémetiben és Nagybányán.
Még történt egy csoda: a kolozsvári filharmónia hivatásos szólistája kellett volna szólót énekeljen, és ez a neves szólista, aki azelőtt Bukarestben lépett fel egy másik nagyszerű műben, mikor megérkezett a főpróbára, valahogy a második ütemen sohasem jutott túl. Három-négy próbálkozás után azt mondta a stuttgarti docens, hogy próbáljam meg én azt az áriát. Megpróbáltam, sikerült, és azt mondta, hogy akkor este én leszek a szólista. Ez volt a döntő pillanat, amikor lemondtam a karmesteri pályáról.
Az utóbbi évtizedben egy észak-németországi kisváros, Hildesheim operaházában dolgozott szólistaként. Mennyire felelt ez meg a céljainak, vágyainak?
Németországban igazi iparág az opera, az európai operaházak több mint fele itt van. 2011-ben átmentem Hannover mellé, Hildesheimba, és nem csalódtam, akkorra már a hangom is megérett annyira, hogy nagy szerepeket tudtam vállalni, rám bíztak címszerepeket is. Több mint hatvan szerepet játszottam Hildesheimban Telemanntól Mozartig, Wagnertől Verdiig, Pucciniig és kortárs zenéig mindent énekeltem, és nagy élmény volt. Olyan típus vagyok, aki szereti a változatosságot.
Mióta Marosvásárhelyre érkezett, mit tapasztalt, mennyire mozgatják meg a helyi közönséget a filharmónia koncertjei?
Szerencsére például a múlt csütörtöki koncerten a pandémia ellenére több mint 200-an voltak a teremben. Tehát nem igaz, hogy haldoklik a klasszikus zene iránti érdeklődés. Persze azt kell tudni, hogy a komolyzene nem hazai találmány, az inkább Németország anyanyelve, a klasszikus zene 60-70 százalékát a németek adták, így már az is nagy dolog, hogy a klasszikus zenét Kelet-Európában ilyen szinten művelik, és még van érdeklődés, mert itt inkább a népzene a nép anyanyelve. A tanulmányok szerint a romániai lakosságnak csak tíz százaléka fogyaszt operát, színházat, komolyzenét. De ha már van tíz százalék, akkor azt kell ellátni komolyzenével, ez a feladat.
Mi a legfontosabb külföldi tapasztalata, aminek úgy érzi, hogy Marosvásárhelyen is hasznát veszi majd?
Külföldön se automatizmus, hogy az ifjúság koncertekre jár, ott is ugyanolyan verejtékes munkával kell megharcolni a közönségért, mint ahogy a bevásárlóközpontok teletömik a postaládánkat reklámcédulákkal. Nekünk is ki kellett menni a sétálóutcára szombat reggel kilenctől délután ötig, szórólapokat osztottunk az embereknek, mindenkivel szóba álltunk, győzködtük őket, hogy jöjjenek színházba, operába. Ott is, akárcsak itt nálunk az elmúlt három évtizedben nagyon elhanyagolták az utánpótlást, ami a közönséget illeti, és a fiatalok ezáltal szinte teljesen elveszítették az érdeklődésüket az opera és a komolyzene iránt. Ezt a nehéz feladatot tűztem ki magam elé Vásárhelyen, hogy a fiatalokat valamilyen módon csábítsuk vissza a komolyzenéhez. A menedzseri tervemben nagyon sok program, workshop van az ifjúságnak, keresem az interaktivitást, a találkozást.
Mondana példát arra, hogy milyen ifjúsági programokat szervezne?
Nagyon sok huszonéves, fiatal ismerősöm van, aki nagyon szereti a rapet, és ebből kiindulva arra gondoltam, hogy egy előkelő, poétikus rappel elő tudnánk adni egy opera történetét. Rímeket is könnyű keresni az interneten. Ez az ifjúságnak is jó, mert amit egy perc alatt elő tud keresni a telefonján, az érdekes, ami hosszabb, azt már unja. Ezzel szeretném kicsit lazítani a patetikus áriák hangulatát. 2021-ben már túl felületesek vagyunk ahhoz, hogy a mély hangvételű, patetikus áriák lekössenek minket. Tekerjük lefelé a Facebookot, az Instagramot, a távirányítóval kapcsolgatjuk a csatornákat, a Netflixen több ezer film van, de egy se jó, mert valamit keresünk, de mi se tudjuk, hogy mit. A klasszikus zenének ebben kell valahogy megtalálnia a helyét. Tudjuk, és erről a szintről kell indulni. Amíg nem keltjük fel a fiatalok érdeklődését, amíg nem találják meg magukat a klasszikus zene világában, addig nincs miről beszélni.
A teljes interjú a Maszol.ro oldalán olvasható.
Nyitókép: György Levente. Fotó: LG Maria
