Ratkó József drámai katedrálisa

Negyven éve, 1985-ben jelent meg a Segítsd a királyt! című, szókimondó és nyers, ugyanakkor őszinte és líraian érzékeny dráma. A szerző, Ratkó József 1936. augusztus 9-én született Budapesten Ratkó Lajos és Dobrovszki Margit harmadik gyerekeként. Édesanyja 1949-ben bekövetkezett halála után a család felbomlott, és a 13 éves Ratkó József a hajdúhadházi, később a tiszadobi gyermekvárosba került. A nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnáziumban érettségizett, majd a szegedi egyetem magyar–olasz szakos hallgatója volt. Dolgozott állami gazdaságban, az OTP-nél, borpincészetben, volt segédmunkás, tanított Csepelen és Berkeszen, újságíróskodott Nyíregyházán a Kelet-Magyarországnál. 1964-ben családjával Nagykállóba költözött, ahol a helyi könyvtár vezetője lett.

A drámai mű nyers és őszinte, ugyanakkor lírai és érzéki. A nyelvezetét tekintve valóban veretes, sajátos kettősséget hordoz magában. Ebből az ellentétből építi alkotását, katedrálisát a költő Ratkó. A nyerseség és az emelkedettség katartikus szimbiózisával szembesül az olvasó, illetve a néző a színházban. A háromfelvonásos történelmi drámát 1985-ben mutatta be először a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház. Bár az egyik kritika úgy fogalmaz, hogy „a darab nyelvezete nehézkes, tele van latin citálásokkal és ómagyar szövegrészletekkel”, elolvasva a művet Kósa Ferenc rendező gondolataival érthetünk egyet: „Költői nyelvezete pentaton hangulatú pontosságaival, lélekmélyi és valóságfeletti felhangjaival József Attila világához rokonul.” A drámára alapvetően a már említett kettősség jellemző: a költői magasságokat váltja a kemény, szókimondó hang. Az óbéli Öreg megszólalásai, Csete lírai, csodálatos költői szavai és István metaforái és archaizmusai a mű nyelvezetének meghatározó elemei.

Ratkó József műve már-már drámai költeménynek nevezhető, és mivel a magyarság szempontjából a témája kiemelkedő és sorsfordító (pogány hitet elhagyó és az ősi szokásokat elfelejtő, a keresztény hitre áttérő nép), így sors-, sőt magyarságdrámának is nevezhetjük. Nyelvileg sokszínű, sokhúrú, megtalálhatók benne archaikus népi hiedelmek, regölés, bájolás, közmondások, szólások, az Ómagyar Mária-siralom, a Halotti beszéd korának nyelvi elemei. A háromezer soros, jambusokba fogott alkotás nyelvi ereje a Bánk bánéhoz mérhető.

A dráma rövid tartalma: István magyar király fia, a trón várományosa, Imre herceg tragikus hirtelenséggel meghalt, egy vadkan felöklelte vadászat közben. Az ország és az uralkodói ház gyászba borult. A temetésre összesereglettek mind a magyar, mind pedig a Német-római Császárság urai. Sokakban felmerült a kérdés: ha Imre herceg halott, ki lesz a kiskirály? A magyar urak azt szeretnék, hogy közülük kerüljön valaki a trónra, és felsorakoznak Vászoly mögé. A császárság képviselői pedig Orseolo Pétert támogatják. Gizella királyné parancsot ad ki Vászoly megvakíttatására, amit végre is hajt Sebő, akit viszont Vászoly emberei bérelnek fel, hogy ölje meg a királyt. A gyilkossági kísérlet meghiúsul. Azokat a magyar urakat kivégzik, akik részt vettek Sebő megbízásában. Az öregedő István király sorsában a haza és a magánélet fonódik össze: az egyéni tragédián túl a nemzete jövője iránti felelősség és az aggodalom is sújtja. Ugyanakkor az események két korszak határán játszódnak. A múlt a kalandozások kora, de fennmaradásunk érdekében, nagy áldozatok árán be kell tagozódnunk a keresztény Európába. Imre halála azonban bizonytalanná teszi a jövőt. A több szépirodalmi műben is tetten érhető történelmi dilemma, a legkiemelkedőbb konfliktus, hogy merre menjünk, hova tovább? Pogányság vagy kereszténység? Hogyan lehet megőrizni a múltat, cselekedni a jelenben, és a megmaradás esélyét mérlegre téve indulni a jövőnek?

Nyelvezetére alapvetően a már említett kettősség jellemző: a költői magasságokat váltja a kemény, szókimondó hang. Íme, az óbéli Öreg egyik megszólalása: „Hogy zúg a lélek szerte! / Vélitek, / hogy méhe zümmög, dongó dörmölög, / szellő zihál?” A dörmölög hangfestő kifejezés, kizárólag Ratkó szóteremtménye. A lírai, csodálatos költői archaizálás sorába tartoznak Csete alliteráló szavai is az elhunyt Imréről: „Napszentületkor ült volna velünk / szárnyék előtt – fülelve fű növését, / szél szusszanását; s láttuk volna együtt / csak egyszer is, hogy hintázik a Hold, / hogy leng az ég tömérdek csillaga!” És az ellentettje. A Főpap az Öregre ekképp mordul: „Hát itt van ez a bakbűzű barom, / Krisztus-csúfoló cégéres lator, / dögleltető gonosz?”

Hasonló erejű az Öreg beszéde is a Főpaphoz, amely egyúttal az ellentétes párhuzam szerkesztésre is példát ad: „Szolgát fenyítsz, ha úr latorkodik? / Király ha gyilkol, cselédjét ölöd? / Vétkes az ég, s a földet rugdalod? / Eszehagyott! Elmédnek híja van!” Egészen új szín a drámában a humor, a Főpap és az Öreg évődése, poentírozott párbeszéde. FŐPAP: Öreg, merre vagy? ÖREG: Itt volnék, püspök. Lépj egyet s orra / buksz. FŐPAP: Beszédem volna véled. ÖREG: Hm. Nocsak. (Felül.) Itt ez a kő, párnám volt. Ülepednek / épp megfelelne. Húzd bé a bokorba, / s bújj meg ügyesen! FŐPAP: Bújjak meg? Miért? ÖREG: Meglát velem az Isten, s megfenyít! FŐPAP: Isten nevét hiába fel ne vedd! ÖREG: Félted, elejtem, s megüti magát?! FŐPAP: Pogány, ne évődj! Szádra üt az Úr! ÖREG: Te is szívesen megtennéd helyette! FŐPAP: Játszod a szót. Ládd, én ehhez nem értek. ÖREG: Nem-e? Megőszült, rút, büdös dög és / bakbűzű barom, cégéres lator – / mintha te mondtad volna rólam ezt! / Most meg, lám: öreg; s igaz is: pogány! FŐPAP: Krisztus hívének nem mondhattalak. / Békülni jöttem. ÖREG: Békét harc előz meg és harc követ. Békélni nincs okom még.”

Ennek kontrasztjaként emeljük ki a művet záró István-ima egy részletét, amely felemelő és magasztos: „Lenni nem kezdett s véghetetlen Úr, ki / markoddal megmérsz minden vizeket, / s araszoddal az egeket beéred, / ki haragodnak egy leheletével / világot fújsz el, csillagot kioltasz, / s föld megindul, hegyek hanyatlanak / egy intésedre, Uram – égig érő / s hatalmaskodó népeket elejtesz, / míg virágoznak választottaid – / vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben; / segíteni ne vesztegelj nekünk, / s hogy el ne esnénk, óvjad lábainkat!”

Az immár több mint harmincöt éve eltávozott Ratkó József ma is hitet és erőt adó drámája a nyelvi szintézis kiemelkedő példája. 1985. január 12-én, az előadás premierjén a szerzőt is kiszólította a taps. Nagy mű született.