A reneszánsz-neobarokk ötvözésével 1860 körül épült kastély egy adott időpillanatban szereplőjévé vált egy, a mából visszatekintve Übü királyi szürrealitásnak: kiválasztották Ceausescu egész Romániát behálózó, jobbára soha igénybe nem vett szálláshelyeinek egyikéül. Az egyedi, faragott bútorokkal csodásan berendezett Ceausescu-lakosztályok (női és férfi), a zeneterem, a szalon, a süppedő, faltól-falig szőnyegcsodák, a mennyezetig kúszó nemesfa-borítások és persze a kastélyhoz tartozó állandó személyzet folyamatos készenlétben várta a "nagy vezért", hogy ha bármikor betoppan, megkezdődhessék az előadás. Soha nem jött el e díszletek közé - néhányan esküsznek rá, hogy egyszer váratlanul begördült az árkosi kastélyhoz az elnöki konvoj, s ő vagy félórát kockázott (talán tablá-zott) a zeneszalonban, majd folytatta útját a megyében ugyanilyen felkészülten csakis reá váró négy-öt kastély valamelyike felé. Mi ez, ha nem maga a színház, ami ma már meg is tekinthető, látogatható - sőt: szállásként pénzes turistáknak kivehető! Igen, ez egy megkövült, hátborzongató színházi díszlet, amely várja, hogy egyszer csak elkezdődjék benne az előadás.
A kérdés egyenes folytatása, fesztiválközegbe helyezése volt a tegnapi meghívott előadás, a lublini Scena Plastyczna KUL negyven perces, Barázda című drámája. Volt, aki egyszerűen blöffnek látta, s volt, akit teljesen magával ragadott ez a bő fél óra. A Leszek Madzik által 1969-ben Lublinban, a Katolikus Egyetem falai között létrehozott színjátszási forma, s a hozzá kapcsolódó, hamar állandósuló színpad (=színház?) a kezdetektől heves viták kereszttüzében állt. Besorolhatatlan műfajú előadásokat hoztak létre (mostanáig tizenhatot, köztük a fesztiváldíjakkal elhalmozott Ecce homót /1970/, a Lélegzetet /1992/ és a Kiáltást /2000/). Ezen előadások közös vonása, hogy egyikben sincs beszéd, nincsenek karakterek, cselekmény is csak elvétve. Andrzej Wajda "semmilyen színházban, soha meg nem tapasztalt élménynek, katartikus feloldódásnak" nevezte Madzik előadásait, amelyeknél "csődöt mondanak a hagyományos színházi műfajbesorolások és meghatározások".
Óvatos megközelítéssel mindössze annyit lehet a Reflex-fesztiválra elhozott Barázda című előadásukról mondani, hogy valamilyenfajta mozgásszínház; de ne, talán mégis helyesebb lenne a jótékonyan homályos non-verbális színház kifejezést használni ennek az öt színészt - illetve négy egyetemi hallgatót (van köztük bölcsész, pszichológus, közgazdász) és egy színészt (ez maga az alkotó-rendező Madzik) - mozgató előadás leírására. Téglalap alakú, ormótlan vaskeretekkel öt részre osztott teret látunk, amelynek két oldalán, a színre és a vaskeret-kapukra merőlegesen foglalnak helyet a nézők. A tér egyik végén ajtó, a másikon a mennyezetig kifeszített, piszkosbarna csomagolópapírból készíttetett függönyfal, s ugyanez a csomagolópapír borítja a vaskereteket is. Középen, a vaskeret-kapuk alatt keskeny, fekete anyaggal bélelt árok, csatorna: vízzel telt barázda vágja ketté e teret párhuzamosan a nézők síkjával.
Madzik rettentő erőfeszítéssel négy bántóan nyikorgó, talán mésztől vagy habarcstól piszkos, talicskára emlékeztető tákolmányban alaktalan, csomagolópapírba burkolt kupacokat borít a vizesbarázda egyik végéhez, majd felülről mindegyikre külön-külön magesőt zúdít. Ettől az érintéstől, mint tojásuk héját belülről feltörő, meghatározhatatlan (szörny)lények törnek ki a levegőre, megszületnek. Egyformák. Kopaszok, kifejezéstelen arc, üres tekintet, kék munkaruha, valahogy ilyenek lehetnek a majdani ember-klónok. Kínnal, Teremtőjük aggódó-segítő mozdulataitól kísérve igyekeznek belépni a barázdába, majd a vaskapukon keresztültörve eljutni a Falig. Egyenként, sorban buknak el, de a később jövő mindig eggyel további kapun jut át, hogy ott azután kimerülten, mozdulatlanul, arccal előre bukjanak a sáros vízbe. Mintha új és új titkok kapuit kellene felfeszíteniük, hogy eljuthassanak a legfőbb titok megismeréséig, a Fal mögé.
Az utolsónak sikerül elérnie a Falat, s ekkor véget ér a romboló, falat áttörő erőszak, mert a Teremtő itt rést nyit számukra a Falon, s az első sikerétől új erőre kapva egyenként a Falig botladozva eltűnnek szemünk elől. Ekkor megjelenik egy öt-hatéves formájú, hófehér lepelbe bújtatott kislány-angyal, hogy a klón-lényekhez hasonló, lassú léptekkel végigmenve ő is belépjen a fal mögötti, rejtett világba. Végül leereszkedik a Fal, s ott látjuk mind az öt alakot, háttal nekünk egy hosszú asztalnál ülnek, ugyanolyan piszkosbarna csomagolópapírral borított székeken, mint amiből a Fal és a kapuk borítása is volt, szemben velük egy felfelé (az Égbe?), ismeretlenbe vezető lépcsősorral. A kislány-angyal középen ül, két oldalán lassan az asztalra borul a négy alak.
Hát ennyi történt. Közben mindvégig másodpercre kidolgozott zene szólt: mélyen kongó dobok lüktettek és Gregorián-énekek zengtek; föld mélyéről előtörő kongás-zúgás és mennyei tiszta, csengő ének váltakozása kísért minden mozdulatot. Természetesen könnyen ki lehetne elemezni a látottakból egy biblikus teremtés-történetet, vagy egy, a születéstől a halálig ívelő embersors-történetet, a tiltott, de mégis szükségszerű titok-megfejtésekkel, amelyeknek csak a végső, angyali jelenléttel erősített halál parancsol megálljt. De azt hiszem, mindezek a "megfejtések" nem fontosak, illetve kinek-kinek szabad a pálya, hogy meglelje ebben a rendkívül szuggesztív előadásban azt, ami számára élményt nyújtott. Nekem a létezést jelentő fájdalmat és örömöt, az örök szorongást és győzelmi mámort, a születést és a halált foglalta össze szavak nélkül, minimális mozgással, "mindössze" a pontosan megkomponált képek és a zene segítségével Leszek Madzik előadása.
