1. Magyar képregényrajzolók Amerikában és Nyugat-Európában
Elsőként Kránitz Péter Pál beszélgetett három Magyarországon élő, ám külföldön alkotó képregényrajzolóval, akiket pályafutásuk felíveléséről, annak nehézségeiről kérdezett.
Farkas Lajos eredetileg szobrászként végzett, ám mivel nem talált munkát, a Vörösmarty téren rajzolt karikatúrákat, majd az Uborka című politikai szatíra figuráinak tervezésében vett részt. Már reklámügynökségek grafikusaként gyártott storyboardokat, amikor a gazdagsági válság hatására, bő egy évtizede megélhetési alternatívaként vágott bele a képregényrajzolásba.
Futaki Attilával közös projektje kapcsán Kopeczky Csaba karolta fel, aki különböző francia kiadóknál házalt a képekkel, s végül a Delcourt Soleil kiadónál megjelent az első műve (Rédemption, Soleil, 2014, magyarul: Megváltás 1: A hit zsoldosai, 2020, Képes Krónikák). Azóta is itt dolgozik, s mint mondja, az esetében nyelvtudásra sincs feltétlenül szükség, hiszen továbbra is Kopeczky Csaba közvetít közte és a kiadó között, amelynek a tagjaival jó kapcsolatot ápolnak.
László Márk története álomba illő.
Grafikusnak tanult, majd egy rajzverseny során ismerte meg a zsűri tagjai közt ülő Mike Mignolát, aki munkáit látva később maga kérte fel Márkot egy Hellboy-történet megrajzolására. Márk a ceruzarajzokat készíti, nem színez, így kiegészítésként itthon is vállal egyéb munkákat, például borítókészítést, commissiont. A kiadóval angolul folyik a kommunikáció, ami nem okoz neki gondot, hiszen, ahogy tréfásan megjegyezte: sokat nézte a Cartoon Networköt gyerekkorában. Bár vannak előnyei annak, hogy itthonról dolgozik (a külföldi fizetésből jobb életkörülményeket teremthet magának), későbbi tervei között szerepel más országban boldogulni.
Németh Gyula karrierje is meseszerűen indult.
A grafikus 2015-ben Felvidéki Miklóssal utazott New Yorkba a portfóliójával, ahol a Dark Horse Comicsnál próbálkozott, ám nem járt sikerrel. Két évvel később egy képregényfesztiválon teljesen véletlenül ült egy asztalhoz a dark horse-os Steve Nilesszal, akinek annyira megtetszett az albuma, a Dr. Moreau szigete, hogy ezután közös munkára kérte őt. Így lett Németh Gyula a Criminal Macabre rajzolója.
Jelenleg is egy francia kiadványon dolgozik – szintén egy szigetes témájú munkán. Kránitz kérdésére válaszolva gyakorlati tanácsokkal látta el a képregényrajzolással kacérkodókat: nagyfokú elhivatottság, gyors és precíz rajzok, egyedi látásmód kell ahhoz, hogy valaki képregényrajzolónak álljon – hiszen egy tetováló kevesebb munkával is jobban keres náluk –, de ha valaki úgy érzi, ebben szeretne kiteljesedni, mindenképpen vágjon bele.
Célszerű már kész alkotással házalni, a portfóliók kevésbé szerencsések, de nem elhanyagolható a közösségi média szerepe sem, hiszen sok alkotót ezeken a felületek fedeznek fel.
2. Képregénykiadás nálunk és más nemzeteknél
Szekeres Nikoletta három hazai képregénykiadót kérdezett a szakmabeli kihívásokról.
Mészáros János, a Képes Krónikák Kiadó vezetője Németh Leventével dolgozik együtt, hogy évente három-négy, főként történelmi témájú képregényt jelentethessenek meg. A kiadó 2019-ben alakult, és Mészáros elmondta, ő személy szerint a gyakorlatias, marketingszempontú hozzáállást képviseli. Tisztában van vele, hogy egy igen szűk réteget szólítanak meg, így olyan tematikát helyez előtérbe, mellyel a vásárlókört szélesíthetik.
Elsősorban a tizenéveseket szerették volna megszólítani a történelmi vonallal, ezzel ellentétben főleg a negyvenes korosztályt, az „árpádsávos, kardozós” érdeklődésű felnőtteket sikerült elérniük.
Mészáros szerint két sikeres út létezik a képregénykiadásban: vagy egy eleve ismert szerzőre, műre támaszkodnak, vagy a marketingoldalra fókuszálnak – esetükben ez utóbbi, a történelmi képregény promotálása tűnt nyerőnek. Jelenleg a Hősök tere kiadvánnyal foglalkoznak, amelyben neves alkotókkal is találkozhatunk majd. Nem titok, hogy a képregénykiadás kevés haszonnal számolhat, hiszen egy negyvennyolc oldalas mű ezer példányszámos nyomtatása 1200 forint/db ár körül mozog, és a bevétel ötvenöt százalékát a könyvesbolt, tíz százalékát pedig a jogdíjak viszik el.
Bayer Antal, a Nero Blanco Comix vezetője már a szakdolgozatát is a francia képregények formanyelvéről írta, gyűjteményében pedig hatvan évvel ezelőtti darabok is találhatók.
Nem volt kérdés tehát, hogy 2004-ben tulajdonképpen saját magát örvendeztette meg egyszemélyes kiadójának megalapításával. Korábban olyan osztrák, cseh, román képregényekre fókuszált, melyek hazánkban hiánycikket jelentettek, ma már jóformán csak azokat a műveket adja ki, amelyeket ő maga szeret, s amelyeket más kiadók nem jelentetnének meg. A kiadással járó cseppet sem egyszerű formális, jogi teendőkbe belefáradva főként ismerősei megjelenéseit támogatja, egyéb esetekben „átadja a terepet a fiatal kiadóknak”.
Lakatos István pedig épp egy ilyen – szintén egyszemélyes – kiadó, a Nimuě képviseletében jelent meg. Lakatos szavai jól reprezentálják: valósággal szerelem kell ahhoz, hogy valaki nulla kezdőtőkével ilyen nagy fába vágja a fejszéjét. Ahogy fogalmazott:
„Nyilván veszteséges lesz, de csinálni fogom. Mert baromira szeretek könyvekkel foglalkozni.”
Jelenleg a hazánkban kevéssé ismert, ám Olaszországban annál híresebb Zerocalcare Torokszorítósdiját és egy valamivel népszerűbb Tove Jansson-könyvet, a Múmin a Riviéránt adja ki. Eredetileg gyerekeknek szánt képregényekkel akart foglalkozni, de sok izgalmas egyéb alkotást talált, ezért úgy döntött, nem ragaszkodik a határozott kiadói profilhoz, sőt később akár zsánert, gyerekeknek szóló játékoskönyvet is megjelentet. Amiben biztos: a fősodor ellen szeretne úszni, s minőségi, elsősorban európai képregényeket hozni a magyar piacra.
3. Nők a magyar képregényművészetben
Végezetül még egy izgalmas kérdést jártunk körül, mely a női képregényalkotókat és a női főszereplős képregényeket helyezte reflektorfénybe.
Szekeres Niki beszélgetőtársai Kleinheincz Csilla (a GABO és a Ciceró Könyvstúdió szerkesztője), a képregényből doktorált Szép Eszter és a 2008 óta képregényekkel foglalkozó, elsősorban külföldön, főleg Amerikában (a Scholasticnál és a Disney-nél) tevékenykedő Tondora Judit volt. (Tondora Judit egyébként most készíti élete első magyar képregényét a Képes Krónikák Hősök teréjébe.)
Szekeres Niki elsőként a leginkább szembetűnő, jócskán szexista nőábrázolást említette lehetséges magyarázatként a képregény műfajának „férfiasságára”. Tondora rávilágított, mára (a #metoo-mozgalom után) ez átalakulóban van, egyre gyakrabban jelennek meg „átlagos” nőalakok.
Trina Robbins (az első nő, aki Wonder Woman-képregényt rajzolt) tabudöntögető, a képregény feminista történetéről írt műve (From Girls to Grrrlz: A History of Women’s Comics from Teens to Zines, Chronicle, 1999) is nagyban hozzájárult ehhez.
Szép Eszter ajánlja továbbá a Park Kiadó fekete borítós Anne Frank naplóját, amelyben „humoros képekkel keltik életre a szöveget, ahelyett, hogy hűen ragaszkodnának hozzá”, valamint G. Willow Wilson Ms. Marvel-kiadványait, melynek első füzetébe (No normal) bele is pillanthattunk.
A női alkotók egyre növekvő jelenlétét jelzi továbbá, hogy 2020-ban Benczédi Anna Júlia kapta a Magyar Képregényszövetség Alfabéta-díját az Illustrart által kiadott Vízitündér első részéért.
A képi világon kívül a tematika is meghatározó, hiszen a gyengébbik nem férfiak általi megmentésén alapuló cselekmény értelemszerűen nem vonzza a női olvasókat.
Ehelyett viszont számos más téma is felmerül az újabb képregényekben, mint a barátokkal, barátnőkkel, testvérekkel való viszony. Főként Kleinheincz Csillának köszönhetően a Cicerónál is egyre nagyobb teret kap a fiatal felnőtt, a felnövekedéstörténet és a lányproblémákkal foglalkozó képregény, mint például Raina Telgemeier művei, a Mosolyogj! vagy a Nővérek.
Fontos megjegyezni, hogy nem a képregényről, hanem képregényekről kell beszélnünk, miközben közös célkitűzésként szerepel – a környező országokhoz hasonlóan – a könyvekkel azonos szintre emelni őket, hiszen az egyre bővülő piacon jól megérdemelt helyük van a más olvasási stratégiát kívánó, ám cseppet sem elhanyagolható művészeti értékű képregényeknek is.
Pataki Mónika Lilla
Nyitókép: Shutterstock/durantelallera
