Hiába menekültem ki tehát a forró városból a fent lecikizett, ámde szeles, árnyas partra kutyámat úsztatni, este vissza kellett menni koncertet hallgatni. Végtére is értelmiségi az ember vagy mi. (Kutya nem jött.) A Wiener Akademie szerencsére az Evangélikus templom hűvösében lépett fel. A templom nem mindig ideális helyszín: néha túl hideg, máskor túl párás, padsorai nyársat nyelt ülést diktálnak, a magamfajta gólyalábúnak nehéz bepréselni lábát a sorok közé, az oszlopok takarnak, oldalról keveset látni, a karzaton csak állni lehet. Cserébe kánikulában, mint ma, felfrissít, akusztikája remek, hangulata, emelkedettsége kiváló a barokk korhoz, különösen az egyházi műfajokhoz. Aludni a keskeny padokon nem lehet, érdemes hát jól zenélni. Úgy tűnt, a közönség is a templomot preferálja, vagy csak hűsölni kívánt, esetleg a Wiener Akademie neve az autentikus barokk zenélésre nem igazán vevő soproniakat is érdekelte, mert egész szépen megteltek a sorok, szemben a Régi Zenei Napok két előző napi koncertjével, melyeken a Pestről levándorló lelkesek mentették csak meg a szégyentől a várost.
A jó játék mindenesetre ma annyira nem sikerült, Robin Blaze, a kontratenor kimondottan rossz formában volt, meg a technikája sem az igazi, hangja fönt éles, lent rekedt, a Bach-kantátákból így sok lett volna a kettő. A karmester, Martin Haselböck, egyben a Händel-orgonaverseny szólistája meg betegség miatt nem lépett fel, hát a szünetben megszöktem.
A kávéházak teraszán hűsítő fagylalt várt, aztán a lassan napi rutinná váló iszkolás a vihar elől. Holnap újabb koncertek várnak. Kell a száraz ruha, nem kell a tüdőgyulladás.
