Elismerem, megannyi esetben meglehetősen kellemetlen a magánszférába kéretlenül beleordító reklám. De mondjuk, amennyiben valaki vacsora közben tévézik, hát ne essen az álla a tányérra, amikor körömgombakrém hirdetésével fűszerezik a táplálékát.
Az efféle apró kellemetlenségek dacára joggal szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért a reklámok évszázadában élünk. Miért is? Nos kérem, rengeteg időt spórolnak nekünk a hirdetők, tudniillik megszabadítanak a rágódástól, vacillálástól, keresgéléstől, bizonytalankodástól, időfecsérléstől, meddő töprengéstől, amikor a képünkbe harsogják, hogy
„– Itt tényleg minden műszaki cikket megtalálsz?
– Hát persze!
– Robotporszívót is?
– Naná!
– Mobil is van?
– Minden!”
Mennyivel szegényebb lenne a világ, s benne mi magunk, ha nem tudnánk, hogy a …………. (ide, az interaktivitás jegyében, beírhatja bárki a kedvenc márkáját) elpusztítja a baktériumok 99,9 százalékát. Megjegyzem, a húszszázalékos ecet pontosan ilyen hatékonysággal bír. Vélelmezem, ezt azért nem reklámozzák az ecetgyártók, mivel nagyszüleinktől, szüleinken keresztül, ránk hagyományozódott eme tudás.
Ám amiért igazán a szerencse fiainak-lányainak vallhatjuk magunkat, az nem más, mint hogy az internet korában létezhetünk, a világháló nélkül ugyanis nem juthatnának el hozzánk a személyre szabott ajánlatok. Méghozzá kéretlenül! Bizony, nem kell a böngészőben parttalan keresgéléssel bíbelődnünk, az algoritmus tükörpontosan megállapítja, miben szenvedünk kínzó hiányt.
Íme, itt láthatja, az önnek címzett ajánlatomat:
A kibertér egyenesen a hirdetések Mekkája. Főleg mióta okostelefonunk annyira okos, hogy elég kimondanunk tulajdonképpen bármit, már jelzi is, hol juthatunk hozzá a legolcsóbban.
Milyen fájó, hogy a művészet maradi. Igen, maradi, mivel szabadulni igyekszik a reklámoktól. Pedig milyen pompás, hogy negyedóránként megszakíthatjuk a filmnézést és tájékozódhatunk az aktuális akciókról. Milyen fájó, hogy az irodalom kimarad mindebből. Kivonja magát, holott az e-könyv nagyszerű hirdetési felület…
Meglehet, jobb lesz elnémulnom, mielőtt ötletet adnék a reklámügynökségeknek.
(Kényszerülök folytatni, tudniillik megtalált egy ügynökség, és visszautasíthatatlan summát ajánlott.)
De legyen már az a lúd szép kövér, miért ne lehetne a nyomtatott könyvekben is hirdetés? Pazar reklámhordozó felület egy verseskötet, egy regény. Bármely patika büszkén állíthatná: ha Júlia nem a méregkeverő Lőrinc baráttól vásárol kotyvalékot, hát egybekelhetett volna szerelmével, Rómeóval. Vagy ha Tóték nem a félbolond postásra bízzák leveleiket, hanem bármely megbízható csomagküldő vállalatra, megkapják fiuk, Tót Gyula zászlós halálhírét, s megalázkodás nélkül négyelik fel az őrnagyot.
Az üzenet eljuthatna a befogadóhoz analóg módon. Úgy tessenek elképzelni, mint gyermekkorunk kihajthatós, háromdimenziós mesekönyveit, ám a vasorrú bába helyett egy kedves eladó kínálná portékáját az eltévedt testvérpárnak.
Digitális úton pedig telefonunk segítene, ami olvasás közben adott dramaturgiai pontokon magától bekapcsolna, majd előre figyelmeztetne, mit kellene megvásárolnunk mihamarabb.
Mindjárt objektív lenne az irodalmi kánon mércéje, nem filoszok méricskélnék, melyik munka mennyire értékes, netán éppen értéktelen, helyette amelyik mű több árucikk eladását ösztönzi, az az értékesebb, punktum.
