Az, hogy az ember fia durva zenét játszik, tele van tetoválva, és átmennek miatta a kismamák és a nénik az út túloldalára, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az illető ne ismerné a primadonnáskodást, és ne hasonlíthatna az élete egy gyengébb szappanoperára. E tétel bizonyságául a Fear Factory teljes eredeti felállása szolgálhat ? leírni is fárasztó lenne, hogy mikor, ki, kivel veszett össze egy életre, majd békült ki rövid időn belül, s egyúttal ki lépett ki a zenekarból, oszlatta fel az együttest, hozta össze újra, alapított a tagok egy részével vagy azok nélkül új zenekart, és ki nem hozta ki Taki bácsinak a sót, mikor Lenke nénivel reggelizett. Az ilyesmi persze nem is számít, amennyiben az egyetlen lényeges dolog, a zene nem sínyli meg a dolgot. Most a Sziget egyik utolsó idei sztárfellépőjeként a hamvaiból immár másodszor feléledő amerikai, indusztriális alapú death/groove metál zenekar mutathatta meg, hogy is állnak ők ezzel.
A legfájóbb veszteségek listájának első helyén a gazdát cserélő dobfelszerelés témája áll ? márpedig a Fear Factory esetében a dobos posztja egyike a legfontosabbaknak: a jellegzetes, ipari jellegűre torzított, kegyetlenül gyors és a hangzásban az átlagnál előrébb tolt dobjáték volt ugyanis a kezdetektől fogva a zenekar egyik jellegzetessége. Az új dobos, Gene Hoglan viszonylag látványosan, hibák nélkül játszik, viszont ellentétben az azóta már a (Fear Factory-?utódzenekar?) Arkaeában játszó Raymond Herrerával, teljesítménye könnyen és gyorsan feledhető. Más fronton viszont egészségesnek tűnik a banda: kétségkívül nem életük legjobbját hozták vasárnap este (játékuk nem csak a Mechanize alatt tűnt a kelleténel valamivel mechanikusabbnak), de a 2006-os koncertre épülő hatalmas elvárások nélkül talán tökéletesen elégedett lettem volna így is.
Hamar világossá vált például, hogy a nem túlzottan rossz, de azért nem éppen zseniális új lemez (Mechanize) számai élőben erősebbek, mint a magnóból ? már koncert első perceinél (a címadó számnál) így tűnt, de aztán a Powershifter úgy szólalt meg, hogy arra még egy sokat tapasztalt útbontó munkás is rémülten húzta volna fel a szemöldökét. Az újaknál pedig már csak a régi klasszikusok ütöttek nagyobbat ? az egymás után játszott Demanufacture-Self Bias Resistor-párosnak például nem csak nehéz, de szinte lehetetlen ellenállni. Nem is csoda, hogy a közönség úgy énekelte együtt a zenekarral a refréneket (főleg a Demanufacture ?I've got no more goddamn regrets / I've got no more goddamn respect? vagy a koncertzáró Replica ismétlődő ?I don't want to live that way?-ét), mintha pár színpaddal odébb lennénk, és épp a Muse egyik rádióbarát slágere szólna. (A Sziget-látogatók becsületére legyen mondva, hogy az öt nap legfőbb zenekara, a Muse koncertje alatt is megtelt a metálsátor ? határozott csúsztatás volna azt mondani, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni, de különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül beszélhetünk teltházról.)
Nem is volt másról szó, mint a 21 éves zenekar legjobb számainak visszaadásáról ? a Fear Factory nem az az együttes, amelyik a látványelemekre gyúrna. Túl azon, hogy Hoglan előszeretettel dobálta a dobverőjét (és ami még nagyobb szó, utána el is kapta), a koncert vizuális fele gyakorlatilag kimerült abban, hogy Byron Stroud basszusgitáros (aki úgy néz ki száz kilójával, hatalmas szőke sörényével és hasonló szakállával, mint egyes északi népies rémmesék erdei remetéje, akivel a szülők ijesztgetik neveletlen csemetéjüket) egyszer elsétált a megszokott jobb oldalról egészen a színpad közepéig, de mivel ott idegenül érezte magát, inkább mégis továbbgyalogolt, helyet cserélve a gitáros Dino Cazaresszel (aki az említett meséből leginkább a remetelak mellett magányoskodó, jelentős méretű kősziklára emlékeztet). Burton C. Bell frontember pedig tette a dolgát: közvetlen volt, kommunikált a közönséggel, na meg énekelt ? mégpedig úgy, ahogy az elvárható: jelentősebb kifogás nélkül megbirkózott mind a magas, mind a gyomorból jövő hangokkal (nem úgy, mint tavaly ugyanitt a Satyricon).
Úgy tűnik, szappanopera ide vagy oda, a Fear Factory háza táján nincs különösebb probléma. Ez igazság szerint korántsem csak Burton C. Bell frontemberi képességein vagy lélekjelenlétén múlik: ha egy együttes ennyi zseniális számot tud felmutatni a múltjából, és azokat koncerten is elő tudja vezetni ? akkor ott már nem lehet semmi gond.
