A Capa Központban látható Eufória? – Rendszerváltás történetek Magyarországról című kiállítás három nagyobb termet tölt meg a változás időszakának fotóival a harmincadik évforduló alakalmából, Mucsi Emese válogatásában. Mindegyikben más-más a merítés közege. Az elsőben riportfotók eseményekről, művészeti akciókról, a másodikban szociografikus ihletésű sorozatok abból az időből, a harmadikban pedig korabeli underground és privát fotográfiák. Mellettük az alkotók, gyűjtők vagy felkért szerzők által elmesélt történetek a felvételek születéséről, sok-sok érdekes adalékkal.
Az agitproptól a szobordöntésig
Ha ikonikus képeket keresünk, az első teremben Bánkuti András Alkony című fotója mindenképp azok közül való. 1990-ben készült, egy emeletes ház nagyságú agitprop molinóra festett, de félig a földre eresztett Lenin-fejet látunk Moszkvában, a KGB székházán.
A járókelők már ügyet sem vetnek rá, dolgukra sietve haladnak át az előtérben, míg mögöttük egy korszak naplementéje zajlik. Kár, hogy nem budapesti a kép (legalábbis ez derül ki a leírásból), így nem egészen a miénk.
A mi ikonikus és valóban eufórikus rendszerváltó fotónk talán Szigeti Tamás Duplavéje 1990-ből, Göncz Árpád köztársasági elnökről, aki nemcsak az ujjaival mutatja fel a győzelem V jelét, hanem a magasra emelt két kezével is azt formázza.
Vagy Bánkuti András másik, szintén kiállított fotója az MDF 1989 márciusi első országos kongresszusáról, a közgazdasági egyetemen. Hátsó, fonák nézőpontból készült a kép. A nemzeti színű paravánok mögül, ahol a trikolóros vásznaktól takarva látjuk kuksolni a magányos Marx-szobrot. A fotó meg is jelent az akkori Magyar Hírlapban. Marxot ilyen megalázó helyzetben korábban nem lehetett volna láttatni. De akkoriban jó néhány más szobrot is láthattunk hasonló megalázó helyzetben. Itt a kiállításon Krassó Györgyék performansszá tett szobordöntési akcióit idézik például Kapitány Éva felvételei Münnich Ferenc szobrának rituális (a Sztálin-szobor ledöntésének módját idéző) eltávolításáról.
Lepel, zászló, drapéria
Furcsán hangzik, de most, hogy a képeket nézzük, föltűnik, milyen fontos szereplők több történetben is a drapériák. A Rajk László és Bachman Gábor tervezte drapériák Nagy Imre és mártírtársai temetésén a Műcsarnok homlokzatán, a Szentjóby Tamás által a Szabadság-szoborra húzott lepel, amelyet Lugosi Lugó László örökített meg, vagy éppen az újra előkerült, újravarrt lyukas zászlók, többek közt Korniss Péter egyik fotóján.
Milyen naivak voltunk
A kiállítók közül többeknek is önálló könyvekben, albumokban összegyűjtve jelentek meg azóta rendszerváltó képei. Például az Amerikában született, de akkor épp itt tanuló, és mindent dokumentáló Nagy Piroska munkái Az eufória évei címmel álltak össze kötetté később. Valószínűleg erre is visszautal a tárlat címe. De kérdőjellel, mert ma már eufória helyett valami egész mást érzünk. Egykori eufóriánkat látva is valahogy azt gondoljuk: milyen naivak voltunk! Ez a melankólia volna az a „vajszínű árnyalat”, amely Szebeni András és Esterházy Péter 1992-ben megjelent közös, rendszerváltó albumának címéből vált szállóigévé értelmiségi körökben? Esterházy egy szobafestőtől vette a címet, aki elrontott munkáját magyarázva azt találta mondani „ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot”. És valóban így is volt, ezt lehetett érezni már 1992-ben is.
Természetesen a Vajszínű árnyalat című kötet és Szebeni fotói is itt vannak a kiállításon, a második teremben, a szociográfiai ihletésű sorozatok között. Horváth M. Judit és Stalter György cigánytelepeken készült fotói, Urbán Tamásnak a vasfüggöny bontását megörökítő kollekciója mellett. Ennek a teremnek a legmellbevágóbb anyaga Benkő Imre Ózdot 1986-tól dokumentáló szériája. A képeken látható munkásvilágnak ma már nyoma sincs a valóságban. De itt még látjuk a szakikat, akik satuba fogva állítottak karácsonyfát a műhelyben, látjuk a szabadnapján fehér dzsigolóöltönyt viselő, „baltával faragott arcú” melóst a munkásszálláson, és aztán az utolsónak megmaradt munkásokat, akikkel a kilencvenes években lebontatták a kohót, az addigi életüket. Már csak az ilyen rendszerváltás történetek miatt is helyes volt kitenni a kérdőjelet a kiállítás címében az eufória szó után.
Ugyanitt Kodolányi Sebestyén Tanács körút 3./c című sorozata már a következő terem tematikájával, a korabeli underground művészkörök, a szabadság egyre bátrabb kis köreinek világával érintkezik. Egy civil baráti társaság fotói ezek, amelynek tagjai narkotikus eufóriák megtapasztalását választották annak idején a társadalmi eufória helyett. Ilyen is volt már '89 körül.
Elegancia helyett
A harmadik teremben, a Király Tamás Parlament-séta című ruhaperformanszáról készült színes fotók dominálnak. (Már csak azért is, mert amúgy szinte mindenki fekete-fehérben dokumentálta a kort.) Almási J. Csaba színes felvételei a híres utcai akcióról ma is eleganciát sugároznak. Király a Parlament vörös csillagos kupoláját divatelemmé, extravagáns fejfedővé viccelte, és egy feltűnően csinos modell lány fején körbesétáltatta a városban a nyolcvanas évek végén. Nem lehet eldönteni, hogy mit látunk, avantgárd divatbemutatót vagy provokációt, de az biztos, hogy valami rendszert zavaróan elegáns reakciót a korra. Ez az elegancia is a jövendő ígérete volt, amit aztán a jövő elfelejtett beváltani. Maradt a toprongy, évtizedekkel később pedig Király Tamás gyilkosság áldozata lett.
Itt láthatjuk olyan legendás alternatív művészeti körök happeningjét is, mint a Bécsi úti Újlak mozit elfoglaló Újlak csoport illegális akcióit vagy az Artpool művészetkutató által dokumentált Magyarország a tiéd lehet című avantgard tárlatot 1984-ből, amely az utolsó betiltott kiállítás volt. A rendszerváltás után rendezték csak meg, az eredeti koncepció szerint. Az akkori eseményhez kapcsolódó házibuli képein – amelyeket szellemesen úgy installáltak a rendezők, hogy a fotókat egy levegőben lógó papírhenger belső palástjára ragasztották fel, amelybe, ha látni akarjuk a képeket, be kell bújnunk, azaz be kell lépnünk a buliba, ahol – a korabeli lázadó értelmiség alakjaival találkozhatunk. Láthatjuk például táncolni az ifjú Balassa Pétert. Valahol biztos ott táncol Esterházy is, aki egyébként azt is megmondta már 1992-ben, hogy maga az akkori „vajszínű árnyalat is kap fogni még egy vajszínű árnyalatot”. És ez is így lett. Itt tartunk ma.
Nyitókép: Almási J. Csaba Király Tamás, Parlament-kalap című fotója
Képek forrása: Capa Központ
