Olyan gyermekkorod volt, amilyen csak keveseknek: tíz testvér között, nehéz körülmények közt cseperedtél. Hogyan élted meg azt az időszakot?
Félöntudatlanul és „többszörös tudatban”. Ami az utóbbit illeti: eszmélésemtől kezdve többé-kevésbé világos volt számomra, hogy nemcsak a saját fejemmel gondolkodom, hanem a körülöttem lévő kilenc testvér fejével is. Ezalatt inkább érzéseket és egy vágyvilágot kell érteni, mintsem tiszta gondolatmeneteket. A „kilencszemélyű lény” sokszor és sok formában volt velem: hol problémaként, hol öröm forrásaként. Problémaként azért, mert a hatvanas évek Magyarországán a szüleink igen keserves körülmények között neveltek minket. Szinte folyamatosan anyagi gondokkal küszködtünk, amire szerettem volna valamilyen megoldást találni.
Mi, kisebbek egyébként szerencsések voltunk: az idősebb testvéreink sok mindent megadtak nekünk, amit a szüleink nem tudtak. Ha valaki örült, te is örültél, átragadt ránk a megmagyarázhatatlan, indokolatlan jókedv; jókedv attól, hogy élünk, létezünk. Ezzel megérkeztünk a félöntudatlanság kérdéséhez is, hisz aki ideje nagy részében egyszerre legalább kilenc-tíz személy fejével gondolkodik, kilenc-tíz érzésvilág köti le, az nincs teljesen magánál. Sokszor nem is voltam. Akkor viszont magamnál voltam, amikor a fiútestvéreimmel fociztunk. A szabadidőnkben állandóan rúgtuk a labdát, számunkra ez volt a szabadság.
Mi indított az írói mesterség gyakorlására?
Amikor írni kezdtem, eszembe sem jutott, hogy mesterség elsajátításába fogtam bele. Életemnek egy bizonyos szakaszában a problémáimat nem tudtam normális módon kezelni, nem tudtam velük mit kezdeni, így hát írni kezdtem, abban bízva, hogy a bajaim rögzítése közben rátalálok valami megoldásra, kiútra, hasonlókra. Megoldásokra nem igazán leltem, viszont a nyelvvel való foglalatoskodás, elfoglaltság kifejezetten jótékony hatással volt rám. Más állapotba kerültem tőle, mondhatni más lett a temperáltságom. Ez elindított egy folyamatot. Új perspektívák nyíltak meg előttem, új összefüggésekre lett rálátásom. Azt is megfigyeltem, hogy írás közben mintha jobban működne az agyam, mint egyébként. Valahogy így kezdődött.
Kalandos volt az ifjúságod. Egyetem után, 1983-tól 17 éven át Európa számos országát barangoltad be utcazenészként. Mi vitt rá, hogy nyakadba vedd a világot, és milyen tapasztalatokat gyűjtöttél a vándorlásaid során?
Már egyetemista koromban belekóstoltam ebbe az életformába. Az egész a nővéremtől indult, aki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola oboa szakos hallgatójaként 1980-tól rendszeres fellépője volt egy nyugat-németországi nemzetközi zenei fesztiválnak, amelyet egy bajor gróf kastélyában tartottak nyaranként. A nővéremnek 1983 augusztusában az az ötlete támadt, hogy látogassam meg, és vigyem magammal a hangszeremet is, én tudniillik gimnazistakoromtól fuvoláztam. Rávett, hogy próbáljam ki az utcazenélést, meglátom, menni fog, ráadásul remekül lehet vele keresni.
Kiutaztam, kipróbáltam, és a nővéremnek igaza lett, mert azon a bizonyos 1983-as utamon három hét alatt több ezer nyugatnémet márkát kerestem. Később kávéházakban, éttermekben, hotelekben is játszottam. Mégsem ez volt az érdekes, hanem az úton levés. Életem egyik legfontosabb időszaka volt az a 17 év. Mondhatnám azt is, hogy azok voltak az igazi tanulóéveim. Ha nem is mindent, de rengeteg dolgot tanultam az utcán. Akkor váltam véglegesen önállóvá, akkor tanultam meg, hogyan lehet a társadalmon kívül élni.
A társadalmon kívül, de nem emberek nélkül. Emberek nélkül semmi sem megy, nélkülük teljesen elhülyülsz vagy megőrülsz. Az utcán sok tízezer emberrel vagy még annál is többel beszélgettem. Sokukkal normál körülmények között még csak nem is találkozhattam volna. Azt is az utcán értettem meg, hogy az élet nem olyan, mint a könyvekben le van írva. Az is ekkor tudatosult bennem, hogy akár a legnagyobbak tanítását is kétkedve kell fogadnunk a világról, kultúráról, vallásról, szellemről, Istenről, gonoszról, jóságról – vagyis mindenről, ami fontos. Ha valaki az utcán napról napra lehetetlennél lehetetlenebb helyzetekbe kerül, akkor ezek a helyzetek egy idő után természetesek lesznek a számára. Sok hajléktalan emberrel találkoztam, szimpátiával és részvéttel közeledtem hozzájuk, olykor összebarátkoztunk. Gyorsan ment, hisz látták, hogy kicsit úgy élek, mint ők. A vagabundságomat semmiképp sem hasonlítottam volna az ő kiszolgáltatottságukhoz, mégis: az életformám megismertette velem az ő szabadságukat, a tudat szabadságát. Azt az állapotot, amikor kikerülünk a társadalomból, a rendesen élő emberek világából.
Amikor hazajöttél, folytattad az egyetemi tanulmányaidat, és doktori fokozatot szereztél a Herman Hesse világképéről írt dolgozatoddal. Később zeneelméletet tanítottál az ELTE-n, majd 2000-től 15 évre múzeumi teremőrnek szegődtél. Ez elég éles váltásnak tűnik. Hogyan esett a választásod erre a munkára, illetve mint író láttad-e hasznát a foglalkozásodnak?
A múzeumi teremőrség nem volt tervbe véve. 2000-ben egyik napról a másikra befagytak a külföldi pénzszerzési lehetőségeim. Éveken át bumlizni, utazni, játékra alkalmas helyeket keresni az utcán, napi hat-hét órát játszani, éjszakára alvóhelyet találni, rendőrök elől menekülni, egyik városról a másikra, egyik országból a másikba vándorolni, mindez nem mindig volt egyszerű. Egyszóval belefáradtam a vándorlásba. Valamiből azonban meg kellett élnem. Az iskolákba, az egyetemre nem tudtam visszamenni, igaz, nem is nagyon akartam. Így esett a választásom a teremőrségre. Nem is választás volt, inkább véletlen, mint annyi minden az életemben.
Nagyon szép éveket töltöttem el a munkahelyemen, pedig a munkám nem mindig volt egyszerű. Hogy íróként profitáltam-e belőle? Azt hiszem, igen. Soha annyit nem gondolkodtam egy-egy problémán, mint a kiállítóterekben. Volt időm. A külső idővel mindig hadilábon álltam, állandóan ide-oda rohangáltam, képtelen voltam egy helyben megmaradni. Belső időm így nem nagyon volt, vagy ha volt, csak rövid ideig. A múzeumban viszont aztán rengeteg lett belőle, olyan sok, hogy az elején tisztességesen szenvedtem is tőle. Addig, amíg nem értettem meg, hogy miért vagyok ott. Miután megértettem, már csak az aktuális magánéleti és írói problémáimmal foglalkoztam. Hathatósabban kezdtem koncentrálni a lényegi munkára.
2015-től hat és fél éven át szabadfoglalkozású íróként Indonézia fővárosában, Jakartában éltél. Mi vitt oda, és milyen körülmények fogadtak?
A feleségem, aki korábban tíz évet Indonéziában élt, munkát kapott Jakartában, ahová férji státusomban mentem vele. Ez jelentős változás volt az életemben, hisz akkor már 15 éve folyamatosan állásban voltam.
A trópusok lett az életterem. A radikálisan új klímában jó ideig csak fulladoztam. Aztán lassan hozzászoktam mindenhez: a forrósághoz, a tömeghez, a szmoghoz, az esős évszakhoz, az állandó hangzavarhoz, a dugókhoz és sok más dologhoz. Jakarta átláthatatlan metropolisz, a városban és környékén 32 millió ember él. Hat, államilag elfogadott vallás van és közel hétszáz nyelv, több száz etnikum. A hindu, buddhista, keresztény és iszlám kultúrák egymással keveredve ivódtak bele az ottani hagyományba. A szinkretikus jávai kultúra sok tekintetben még ma is élő valósága az ország központi szigetének.
A jóléti társadalmak embere szinte sohasem elégszik meg semmivel, mindig többet és többet akar. Ezzel szemben Indonéziában valami egészen új szemléletmóddal találkoztam. Az ott élők is sokat akarnak az élettől, de olyan harmóniában próbálják megvalósítani, amilyennel addig még sehol sem találkoztam. Olyanfajta tisztelettel és megértéssel fordulnak a környezetük és a velük együtt élők felé, ami szerintem egyedülálló az egész világon. Nyugaton, Magyarországot is ideértve, az emberek tanfolyamokon sajátítják el, miként élhetnének a napi robot mellett spirituális életet. Nem állítom, hogy Indonézia mentes lenne a modernizmus romboló hatásától.
De a válság ott korántsem olyan erős, mint Európában vagy Amerikában. A kedvesség, az udvariasság, a lelki nemesség önmagukban vett értékek, amiknek nincs ára, amiket nem lehet piacosítani. Természetesen ott is vannak kifejezetten aggasztó jelek. A vallási fanatizmus vagy a kínai kisebbség elleni gyűlölet a politikai manipulációknak köszönhetően időnként felerősödik, az elmúlt években sajnos erre is volt számos példa.
Az életed élesen kanyargó mederben zajlott. Nyilatkoztad, hogy ez jó, pedig az ember azt hinné, az írónak elsősorban nyugalomra van szüksége az alkotáshoz. Eszerint ez rád nem érvényes?
Hogyne volna érvényes! Íróként nekem is nyugalomra van szükségem. Az említett nyilatkozatban arról beszéltem, hogy időnként szükségem van teljesen új élettapasztalatokra, mert ritmusban tartanak, és rákényszerítenek arra, hogy a stratégiákat, a kérdéseimet, a válaszaimat újragondoljam. Ha az életvitelem bántóan, ne adja isten fájóan egyhangúvá válik, akkor idővel egyszerűen nem látok rá a tárgyamra, a témámra, de a mesterségem alapproblémáira sem. A problémásnak bizonyuló beidegződéseimtől meg kell szabadulnom, az automatikussá vált merev gondolkodási formákat pedig fellazítanom. Lehetetlen feladat, mégis meg kell kísérelni, és új élethelyzetekben erre mintha nagyobb lenne az esélyem.
A regényeid recepciója rámutat, hogy számodra a mélyszegénység, a megfosztottság érzése alapvető tapasztalat. Prózaíróként lehetséges-e ezen valaha is túllépned, vagy ez a létélmény örökre beléd égett, és meghatározza a munkásságodat?
A kiszolgáltatottak iránti részvét ember voltunk elválaszthatatlan része kell hogy legyen azok számára is, akik soha egy sort sem írtak le irodalmi céllal. Elsősorban ember vagyok, és csak utána prózaíró. A kérdésedben felvetett probléma így vagy úgy, de mindnyájunkat érint. Mindannyian tapasztaljuk a megfosztottság érzését. Ami engem illet: tudom, honnan jövök, nem felejtettem el, milyen körülmények között éltem-éltünk annak idején, és íróként a továbbiakban is ennek tudatában próbálok működni.
Lehetségesnek tartod, hogy egyszer megint hosszú útra kelj?
Benne van a pakliban. Az elmúlt közel negyven évben nagyon sok időt töltöttem külföldön. Minden szempontból jót tett nekem, amikor elkerültem Magyarországról: megfelelő távolságból láttam bizonyos dolgokat, és a távollét során magamra is másképp néztem, kicsit magamat is másképp érzékeltem. Külföldön egyszerre könnyebb és nehezebb élni. Mindenesetre e távolléteknek hála valamivel jobban ismerem magamat és talán az országunkat is.
Idén a magyar írórezidencia-program ösztöndíjasaként a pannonhalmi főapátság vendégszeretetét élvezhetted. Min dolgoztál ott, és mit olvashatunk tőled legközelebb?
Nagy ajándék volt számomra az a két hét. A szent hegyen voltam, az ország egyik legkülönlegesebb helyén, a rendkívüli atmoszférájú monostor falai között, bencés szerzetesek közvetlen közelében, ami külön nyomatékot adott az ottlétemnek. Hálás vagyok azért, hogy ott lehettem. Az új regényemen dolgoztam. Hogy miről szól, arról sajnos nem beszélhetek. Sok van még hátra belőle, de remélem, előbb-utóbb elkészülök vele.
Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
