Idei látogatásomra, bevallom, nem készültem különösebben. Arra emlékeztem csupán, hogy
a koronavírus-járvány alatt jelentős mértékű felújítás folyt az épületben.
Gyors összefoglalásképp: teljes homlokzat- és tetőfelújítás, az ablakok és az épület visszakapták eredeti színüket, felújították és eredeti színre festették a bejárati csarnokot, a lépcsőházat, a folyosókat, a kupolacsarnokot, a kupola üveglapjait, kialakítottak a tetőn két tetőkilátót, a két új állandó tárlat mellett a padlástérben egy kamarakiállítást hoztak létre a múzeum történetéről, illetve egy 3D-s animáció segítségével a 19. századi Szeged belvárosa ismerhető meg. Ezek után azt gondoltam, mindent tudok arról, mi vár a közművelődésnek szentelt épületben, ugyanis tavasztól kezdve szerkesztőségi és privát postaládámban is az elviselhetőnél nagyobb mennyiségben landoltak a nagy dobásnak szánt, december 31-ig látogatható indiános-cowboyos kiállítás PR-anyagai.
Hogy mekkora dobás lett, az egyáltalán nem tudja megmondani, aki a Nagy indiánkönyv elolvasására soha nem érzett késztetést, és spagettiwesternek nézésével sem töltött órákat, úgyhogy szakértelem híján bátran merem ajánlani. Színes, levegős és sokfelől érkezett az anyag, a gyerekcsoportokra és a családokra a foglalkoztató feladatokkal, sőt játszószobával gondoltak. Nem csupán figyelembe vették, de valós célközönségnek tekintették a Szegeden tanuló külföldi egyetemistákat, ezért ügyeltek a kétnyelvűségre. Asszociatív a tárlat, beemeli a társművészeteket, különösen a filmet. Hazai kitekintést is tesznek a híres magyar indiánokkal, Baktay Ervinnel, Cseh Tamással, kortárs íróink indián inspirációjú fotóival, a cowboy–betyár megfeleltetéshez hasonló lokális analógiákkal, Buffalo Bill show-jának magyar párhuzamaival.
Számomra sokkal több izgalmat és meglepetést tartogatott a felújítás után megnyílt múzeum két új állandó kiállítása.
A jobb alsó saroktermekben
a Folyónk földje a Tisza és az Alföld élővilágához kötődik, az autentikus hátteret hozzá Máté Bence természetfotói teremtik meg.
Hogy a kitömött állatoknak van-e helyük egy 21. századi természettudományi kiállításon, nézőpont kérdése. Attól függetlenül, hogy mit tartunk a taxidermiáról, leszögezhetjük, hogy a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” szemléletet meghaladta az idő. Ennek megfelelően van egy interaktív gyerekfoglalkoztató terem, ahol játékokkal a madárvilágot ismerhetik meg az érdeklődők, a nagyterembe digitálisan bevarázsoltak egy patakot, és kialakítottak egy hagyományos padlást, ahol gyógy- és fűszernövények száradnak, illatoznak. Érzékletes és érzéki benyomást ad a kiállítás a tájról és nem ember lakóiról. A tiszai, alföldi látogatók elégedetten csettinthetnek, akik pedig más tájakról származnak, talán megértenek valamit rólunk, belőlünk.
Felsétálva a lépcsőn, épp az ellenkező szegletben a magas ajtó fölötti felirat hirdeti: Móra Rengeteg – A zöld Móra.
Képzeletbeli kisördög barátom azonnal duruzsolni kezdi a fülembe, hogy ez csak valami mondvacsinált tematika, amolyan múzeumi greenwashing. Belépve a kiállítás terébe a kisördögöt a természet duruzsolása azonnal elhallgattatja. A földön puha lombszínű szőnyeg, amin biztonságban huppanhatnak fenékre a kevésbé stabilan járó egy méteren aluliak is, a fák meg, úgy tűnik, az égig érnek. A fatörzsek különböző tárgyakat, képeket, idézeteket, érintőképernyőre optimalizált játékokat rejtenek, a falakon a betűk a Móra-művekben szereplő, valóban létező, elbűvölő nevű növényeket és állatokat adnak ki, a magasban pedig könyvtáros Móra-angyalok röpködnek. Ebben a rengetegben könnyű és jó elveszni.
Nincs mese (jaj, dehogynincs! és micsoda mese!), valid a cím és a koncepció. Már csak azért is, mert Móra Ferenc földrajz–természetrajz szakon végzett, és élete végéig elkötelezett természetvédő volt, aminek rövidebb és hosszabb írásaiban is hangot adott. A kiállítás ezen a természethez fűződő meghitt viszonyon keresztül mutatja be a sokszínű és szerteágazó életművet.
Autentikus kalauzunk ebben Vészits Andrea író, dramaturg, nem mellékesen Móra Ferenc dédunokája – ő már a nyolc évvel ezelőtti mesebirodalom létrehozásában is tevékeny szerepet játszott –, aki Zöldy Z. Gergely látványtervezővel ezt az univerzumot megálmodta. (Engedtessék meg némi szubjektív közbevetés. Teljességgel elbűvölt a látvány, ami egyszerre elegáns és játékos, konkrét és absztrakt, építőelemeiben ott az anyagi és szellemi, de leginkább finoman szép. Ránézve az alkotókat felsoroló táblára, meglepetten olvastam a szegedi születésű tervező nevét. Színházi díszletein keresztül ismerni véltem a világát, ezzel a kiállítással viszont egészen új oldaláról mutatkozott be.)
Krassói Anikóval, a kiállítás kurátorával zugról zugra, feladatról feladatra haladunk. Kérdésemre válaszolva nem kertel: azért volt szükség erre az új, modern Móra-tárlatra, mert a régi elavult, a 21. századra létjogosultságát vesztette. Ezzel a Rengeteggel széles közönségréteget akarnak megszólítani.
A zöld gondolat korosztályfüggetlen, és akár azokhoz a potenciális látogatókhoz is hamarabb eljut, akiket egy irodalmi kiállítás kevésbé vonz,
indokolja Krassói Anikó a választást. A téma, teszi hozzá, nem csupán az író alapvégzettsége miatt jogos – bár 1904-ben a pályaelhagyó pedagógusok számát gyarapította, amint felvették a múzeum természetrajzi tárának kezelésére és egy kiállítás elkészítésére, s még ebben az évben könyvtárosi besorolást kapott – vagy azért hiteles, mert írásaiban a természet gyakran megjelenik. „Móra a hétköznapjait természetközpontúan, valódi zöld szellemiségben élte” – szögezi le, és hozzáteszi, hogy az író a sírjára egy nyírfát szeretett volna ültetni.
Annyira magától értetődő ez a koncepció, pedig kezdetben egészen máshonnan közelítettek az életműhöz. Az első ötlet a Kincskereső kisködmön címéből kiindulva a kincskeresés, a szabadulószobák dramaturgiája köré épült. „Ám ez ma már sok általános iskolában nem kötelező olvasmány, tehát az a közös tudás, amire építkeztünk volna, egész egyszerűen hiányzik” – teszi hozzá Krassói Anikó. Milyen jó, hogy nem amellett döntöttek, jegyzem meg magamban. Szerintem ugyanis kevés nyomasztóbb, kisiskolás és felnőttlelket egyaránt megterhelő műve van a magyar irodalomnak, mint ez a novelláskötet.
Ez a Rengeteg viszont teljesen kibillenti a látogatót a saját Móra-sztereotípiáiból, és egy újfajta viszony kialakítására sarkall.
Böngészhetjük a Szerelmi levelezőt, mosolyoghatunk az Egyen meg téged az abszolút!-féle káromkodásokon, a Lombházban szembenézhetünk a természet lelkével, régészkedhetünk, megismerhetjük a meg nem írt regények szinopszisát. „Móra hihetetlenül sokoldalú volt, és ebben a kiállításban ezt a sokszínűséget be tudjuk mutatni. Itt a természetvédőt, ott a politikust, amott a szerelmes férfit – és mind megférnek egymás mellett.”
A kiállításon nincs magára hagyva a látogató, a múzeum munkatársa segít abban, hogy minél több dolgot fedezzek fel. Így amikor a fa odvába épített csigalépcsőn felsétálok, és kicsit tanácstalanul ámuldozom, máris megkapom az instrukciót, hova nézzek, hol keressem az apró csodákat. Egyébként rendszeresen van tárlatvezetés, iskolai csoportoknak múzeumpedagógiai foglalkozás. Ezek nélkül is él a tárlat, de biztos vagyok benne, hogy ezekkel elevenedik csak meg igazán.
Móra saját korában igazi celebnek számított, aminek ő tökéletesen tudatában is volt, mai mércénkkel még akár influenszernek is mondhatnánk. Ha bement a Balatonon egy étterembe, figyelték, mit eszik, mit iszik, milyen cigarettát szív, és rögtön híre ment annak is, mi van rajta. Mindig az volt a vágya, hogy úgy öltözzön, mint egy tahiti író, komoly múzeumigazgatóként azonban ezt nem tehette meg. A Virágöltöztető játékkal mi, a hálás utókor beteljesíthetjük a kívánságot: a szegedi utcán sétáló Móra Ferencet színes, virágmintás ruhákba öltöztethetjük. A képernyőt sikerrel érintgethetjük háttértudás nélkül is, a feladat enélkül is szórakoztató, ezzel együtt viszont egész másképp lehet kibontani a játék végén elküldött e-mailt, amelynek melléklete az általunk felöltöztetett író képe. Mint kiderül, ez Krassói Anikó kedvenc játéka a kiállításban.
Hogy mi történt a régi kiállítás anyagával, azzal, amit még a Rengeteg körbejátszása után, ennek ellenpontjaként is kerestem? A dokumentumok visszakerültek az irodalomtörténeti gyűjteménybe, a bútorok a helytörténeti, a régészeti leletek pedig a régészeti osztályra. A múzeum egykori igazgatója elégedett lenne a teljes ügymenettel.
Nyitókép: a Móra Ferenc Múzeum épülete. Fotó: Linczer-Katkó Izabella
Fotók forrása: Móra Ferenc Múzeum
