Latin buli Ricky Martinnal a Hősök terén
Szeretjük, ha valami ingyen van, hát még ha ez a valami egy világsztár szuperkoncertje. A Szerencsejáték Zrt. immár hagyománynak számító, térítésmentes rendezvényén ezúttal a Livin’ la vidát is jegyző Ricky Martin volt a főattrakció. Habár sokan valószínűleg csak az említett dalt ismerik a Puerto Ricó-i zenésztől – és azt is csak a Shrek főcímdalaként, jegyzi meg beszámolójában az eseményen részt vevő újságírónk, Kocsis Katica –, ez nem akadályozta meg az énekest abban, hogy néhány órára igazi latin buli helyszínévé varázsolja a Hősök terét.
A bemelegítésről Metzker Viki, T. Danny és Regán Lili gondoskodott. Őket követte Martin, akinek fokozatosan sikerült emelnie a hangulatot: az már az első pillanatban sem volt kérdés, hogy mind ő, a zenekar és a táncosok, mind pedig a látványvilág profi, a „lélek” azonban csak akkor érkezett meg a produkcióba, mikor az énekes végre megszólította a közönséget, és elmondta: koncertjét az árvíztől szenvedőknek ajánlja.
Az ének iskolája és a Guitar Hero remekül megférnek egymás mellett
Fiatal tehetségeket bemutató sorozatunk keretében ezúttal Hamar Barnival és Mógor Mátéval, a toldyuuso tagjaival randiztunk. A fiúk előtörténetének közös vonása, hogy nagyon fiatalon, nyolc-kilenc évesen szippantotta be őket a zene világa – előbbit Az ének iskolája, utóbbi a Guitar Hero révén. Külön-külön már mindketten sikeresek voltak, mikor elkezdtek együtt dolgozni.
Máté és Barni szerint szükség van a mainstream áramlatokban lubickoló hazai közönség edukálására, ezért mindig is igyekeztek változatos zenei stílusú alkotókat bevonni munkáikba: „a featekkel a saját közönségünk is szélesíthető, sőt: remekül lehet edukálni az embereket, hiszen a kollaboknak köszönhetően műfajilag széles spektrumot tudunk lefedni, ezért aki eljön egy bulinkra, az sokféle stílussal találkozik egy este alatt” – mesélte lapunknak Máté.
Világvégevárás helyett párválasztás papírbabákkal
Az ősz beköszöntével egyre gyakrabban kuckóznánk be egy puha takaróval, egy bögre forró teával és egy jó könyvvel a kezünkben. Ehhez ajánl tíz bepótlásra vagy újraolvasásra érdemes kortárs művet Drávucz Zsolt. Listáján irodalmunk több állócsillaga szerepel egy-egy könyvvel, de Nádasdy Ádám, Oravecz Imre és az évek óta Nobel-esélyesként számontartott Krasznahorkai László mellett a fiatalabb generáció is megjelenik, például olvashatunk egy rövid ajánlót a korábban drámákat író Kovács ikrek első, Lesz majd minden című regényéről. Ha még mindig nem találtunk kedvünkre való olvasmányt, tovább böngészhetünk a változatos témájú kötetek között: Szabó-Bartha Anett Sémakémiája a párválasztás motivációival foglalkozik, Havas Juli Papírbabák című könyve többek között a boldogságkeresés tipikusan kelet-európai jellegzetességeiről mesél, Takács-Sánta András esszékötetének írásai pedig „passzív világvégevárás helyett inkább a közös cselekvésre ösztönöznek”, és „az együttes erőfeszítések reményteljességét hangsúlyozzák”.
Új Róma tündöklése és bukása
Mindannyiunk keresztapája, Francis Ford Coppola negyven éve dédelgetett szerelemprojektjével tért vissza a rendezői székbe. A Megalopolisz terve sajnos nem osztozott a jó bor azon tulajdonságában, hogy az idő múlásával egyre nemesebbé válik. Terján Nóra kritikája jelzi, hogy a művész vitathatatlan géniusza ugyan nyomot hagyott a filmen, a végeredmény azonban inkább zavaros, mint zseniális. A szereplők sekélyesnek hatnak, motivációik nem egyértelműek, a konfliktusháló indokolatlanul bonyolult, a látványvilág pedig helyenként túl mesterkélt.
A kiinduló ötlet mindazonáltal izgalmas: a történet szerint a jövőben New York neve Új Róma, lakosai pedig ismerősen csengő történelmi nevek viselői. Külön kiemelendő, hogy a sok negatív vízió után végre kaptunk egy pozitív jövőképet. Azon azonban a bizakodó hangnem sem változtat, hogy „a Megalopolisz egy zavarba ejtő, grandiózus katasztrófa”. Még szerencse, hogy Coppola egy olyan nagy ívű életpálya után, mint amilyen az övé, még ezt a katasztrófát is megengedheti magának.
A Vértesben szembesültünk az afrikai aszályokkal
Györgyei Szabó Magdolna egy biciklitúrára felfűzve nézte meg a négy vértesi településen – Vértesbogláron, Csákváron, Vérteskozmán és Gánton – átívelő FotoKozma kiállítást. Beszámolójában nemcsak a változatos fényképkínálatra tér ki, de gyakorlati tanácsokat is kínál azoknak, akik ellátogatnának a szabadtéri tárlatra. A hangsúly természetesen mindvégig a fotókon marad: a kitömött állatokat, focilabdán megtelepedő kagylókat, jeges alpesi gleccsert és imádni való mókusokat ábrázoló képek az érintetlen természet csodájának bizonyítékai. A szépséget az emberiség okozta károk bemutatása ellenpontozza – a kihalás szélén álló fajok és a pusztító természeti katasztrófák lehetőségét hordozó életvitel megrendítő, tragikus jövőt helyez kilátásba.
„Az Africa bluesban hétköznapi tevékenységük közben ábrázolt emberekre vetítettek projektorral aszályt, áradást, tengerszint-emelkedést megelevenítő képeket, amelyek így a nem is oly távoli, disztópikus jövőt idézik meg” – olvashatjuk az egyik fotósorozatról a cikkben, amely a tárlat bemutatásán keresztül határozottan felhívja a figyelmet arra, milyen felelőtlenül bánunk saját környezetünkkel.
Túl nagy a Víg színpada, de a játék öröme így is átjön
Ifjabb Vidnyánszky Attila vígszínházas Liliomfi-rendezése sok mindenben különbözik a tíz évvel ezelőtti változattól: máshol vannak a hangsúlyok, és ami még fontosabb, hiányzik az ifjonti hevület, ami utóbbit jellemezte. A díszlet azonban pazar, ahogy Keresztes Tamás, Ötvös András, Szilágyi Csenge, Hegedűs D. Géza és Rudolf Péter játéka is, nagy baj tehát nincs. Arról nem beszélve, hogy az előadás szünetében zsíros kenyérrel kínálják a vendégeket.
Seres Gerda kritikája szerint a darab erőssége, hogy „a mesélés, a színház egyszerre kint és bent játéka legtöbbször csodálatosan működik” benne. Ellenben megemlíti, hogy a hatalmas teret nem sikerül belakni, sok az olyan járás, amelyet nem igazán használnak a színészek. Arra szintén kitér, hogy az előadás végén „mindenki kinyír mindenkit, ahogyan egy jó királydrámában illik. Ja, mégsem. Merthogy valójában ez is csak játék.” A régi-új Liliomfi pedig a játék, a színjátszás öröméről mesél. „Játékból élünk, halunk, és ha már így van, szeressük a színházat, mert ők játékból értünk halnak!”
