Rieder Gábor szakmai tudása és a művészettörténet iránti alázata előtt mindig leborulok, azonban a kötet, amely most megszületett a kezei alatt, tényleg minden várakozásomat felülmúlta. Szerintem ugyanis egészen lelkesítő, amikor valaki ilyen szakmai magasságokban nem felejt el közérthető és szórakoztató maradni: tudományos kismonográfia helyett egy több szálon futó kalandregényt írt, amelyben minden adat, információ, művészettörténeti vagy esztétikai megállapítás helytálló. „Magamat is megleptem, hogy ezt a formát választottam – mondta el a szerző a Nyáry Krisztián által moderált könyvbemutatón –, aztán, ahogy kutatni kezdtem a témát, olyan flow-ba kerültem és annyira izgatottan illesztettem össze a mozaikelemeket, hogy egyszer csak az lett a vágyam, hogy átadjam a kutatás e felfedezős, detektívmunkás hangulatát.”
És bár Rieder művészettörténeti érdeklődése igen széles skálán mozog, a Vasarely–Fajó-együttműködés kutatása személyes irányból indult. 2018-ban egy gyűjtőn keresztül a kezébe került egy „zavarba ejtően fenséges, arany-fekete Vega-kollázs”, amit kicsit körül kellett járnia, majd a kutatás során egyre inkább rádöbbent, hogy rengeteg Vasarely-alkotást őriznek a hazai magángyűjtemények. Sőt: felfedezte, hogy itthon is szép számmal készültek illegális és nem illegális módon Vasarely-nyomatok. Fellelkesedve aztán elkezdte feltérképezni Victor Vasarely magyarországi világát, az írott források hiányában személyesen kereste fel és interjúvolta meg a történet legfontosabb és még élő szereplőit. „Izgalmas történetek és regényes karakterek rajzolódtak ki a kései Kádár-kor maszekok által ácsolt színpadán, sok-sok műtárggyal és sok-sok (megírhatatlan) sztorival.” Majd a Fajó Alapítvány ösztöndíja lehetővé tette, hogy ez a történet az archív anyagokkal, dokumentumokkal is meg legyen támogatva. Végül ebből a lelkesedésből és a sok szerencsés együttállásból született meg a HAB gondozásában és az MHB Bank támogatásával ez a gyönyörű könyv.
A kötetben a két alkotó, a Franciaországba emigrált szupersztár és a nála egy generációval fiatalabb, de a disszidenséletet visszautasító Fajó János kapcsolata rajzolódik ki. Bár a vasfüggöny két oldalán írták a saját történetüket, alkotói praxisuk formailag, eszmeileg is szorosan kapcsolódik egymáshoz. Mindketten sokat tettek a művészet demokratizálása érdekében, valamint hogy meghaladják a kelet-európai dichotómiákat, és sokat mesterkedtek azon, hogy az absztrakt művészetet a vasfüggöny innenső oldalán is elfogadottá tegyék, hogy az a Tiltottból átkerüljön a Tűrt kategóriába. Rieder hozzátette, hogy 1955-ben Vasarely Sárga kiáltvány címmel megjelentetett manifesztumával maga is sokat tett azért, hogy a nyugati világban érvényt szerezzen az absztrakciónak.
„A kifinomult elitnek szóló egyéni művészet a végéhez közeledik. Nyílegyenesen haladunk egy olyan globális civilizáció felé, amelyben a tudomány és a technika az úr. Nincs olyan ország vagy nemzet, amelynek népművészete ellen tudna állni az uniformizálás hatalmas hullámának, amely a fogyasztási és egyéb háztartási termékeken keresztül minden földi lakóra egyformán leselkedik.” Ez is Vasarely gondolata, de már 1960-ból, ami világossá teszi, hogy a hatvanas évek uniformizálódó gondolkodása számára egyfajta vágy. Bevezette a planetáris folklór fogalmát, az volt az elképzelése, hogy a világon elterjedjen egy olyan közös vizuális nyelv, amelyet mindenki könnyen ért és beszél. „Vallotta, hogy az egyedi, megfizethetetlen és múzeumba való műtárgyak helyett az esztétikai ötlet a fontos, ami aztán szabadon sokszorosítható, terjeszthető és tehető széles tömegek számára elérhetővé.”
Rieder a könyvbemutatón mesélt Vasarely diplomáciai érzékéről, hogy miként segítette az itthoni absztraktokat az 1969-es műcsarnokbeli kiállítása, vagy hogyan sikerült neki elintéznie, hogy Kassákot Párizsban is kiállíthassák, majd rámutatott arra, hogy Fajó is Kassák által esett szerelembe az absztrakt művészettel. És hogy tulajdonképpen Vasarely és Fajó egymásra találása is a Kassák iránti lelkesedésüknek köszönhető. Párizsban találkoznak először, Vasarely munkát is ajánl kint Fajónak, de ő végül hazatér.
Közös történetük újabb fejezete aztán a Pesti Műhely megalakulása, ahol négy Vasarely-mappa készült el. Itthon, Fajó keze alatt. „Sokáig nem érdekeltek a sziták, aztán Bak Imre egyszer rámutatott a nyomatok színeinek telítettségére, a festékek töménységére, ami ráébresztett e műfaj hódító szépségére”, mondta Rieder, majd hozzátette, hogy valószínűleg Fajót is ez a minőség varázsolta el annak idején. Valamint a szita szabadsága: mivel abban az időben nem kezelték műtárgyként, ezért szabadon ki lehetett vinni nyugatra. Menekülőútvonal volt a művészet terjesztésében.
A kötetbemutatón Rieder sokat mesélt Vasarely és Fajó kollaborációjáról, elmondta, hogy a szitázás nem puszta mechanikus átirata az egyedi műtárgynak, hanem annak újrateremtése, hiszen a technika jellegéből fakadóan festőként kell gondolkodni a nyomat létrehozásáról is, ki kell találni a színeit, valamint azt, hogy az egyes layerek hogyan tudnak egymással működésbe lépni és kompozícióvá összeállni. Ez a rekreáció, ahogy Vasarely fogalmazott, és tulajdonképpen így válik Fajó társalkotóvá. A HAB kiállításán is szereplő nyomatokat Vasarely írta alá, azonban Fajó az, aki létrehozta őket (a Pesti Műhely tagjaival közösen).
A kötetben szó esik még kettejük kapcsolatának végéről, majd Rieder megerősítette, hogy igen, van Vasarely- és Fajó-reneszánsz is, mindkettejük életműve körül van egy megélénkült érdeklődés, amelynek szép hozadéka ez a mostani kötet is.
Fotók: Lidia Paseczki / HAB
