Aki csak tudta az eredményt, hozott még egy embert, egyre többen diskuráltak hát a díjazottakról. Véleménye mindenkinek lehet, főleg magánvéleménye, különösen annak magán a véleménye, aki elfogultságot sejt a díjak mögött, vagy mert látott a fesztivál idején zsűritagot sétálni, amikor versenyprogramot kellett volna néznie. Többeket jobban érdekel a szakmai vitát bonyolító Csáki-Karsai-Simon-Galamb fogat önálló listája, abban van még egy kis forradalmi hév hétfőről megmaradva, meg arra egyébként sem lehet csípőből legyinteni, mint a hivatalosra, a kötelezőre, a "tuttira". Másik meglepő
fordulat: hogy, hogy nem, a fesztivál értékelésén megint terítékre került az egyszemélyes válogatás problematikája. Na, itt nem fog. Lehetett még színházalni az utolsó napon, választék is volt: a díj nélkül maradt Szentivánéji álom (by Alföldi) matinéban, vagy Mohácsi János elképzelése a Tévedések vígjátékáról szintén háromkor - állítólag csak arra kérték a kaposvári művészt a szervezők, hogy a néptömegek átérhessenek a nagyszínházba, átvághassák magukat a gálába, tehát az előadásának a hossza csak alulról nyaldossa a négy órát a lehetőségekhez mérten, persze.
Aki a művészet helyett napsütést, lődörgést választott, különleges utcai performanszba botlott a színház közelében: Csóka Timi és testőrei az utolsó Ifi Géniuszos kiállítást pakolták teherautóra. A legnagyobb darabok körül fokozatosan fogytak az installáció különböző részletei, mígnem semmi más nem maradt az elegáns sétálóutca közepén, mint két gigantikus drótháló-merevítéses pénisz zsírpapír-borítással, csirizzel fixálva. Aztán amikor a döbbenet kiült az emberek szájára az "Ez egy fa*z?" kérdésben manifesztálódva, szép kis közönség gyűlt már a plató köré. "Nem, kettő."
A gálán médiaszemélyiségek váltak prózai színésszé, amit azért lehetett könnyen viselni, mert cserébe senki nem énekelt musical-részleteket, valamint roppant mulatságos dolgok estek meg a színpadon. Különösen nagy sikere volt a sportriporter Szántó Dávidnak, aki a Körmagyar bakájaként aznap este ingyen jutott nőhúshoz, de ha ráadásul gázsit is kapott a nyilvános csókért, biztosan megbecsüli ezt a napot az emlékezetében, mint elsőt és utolsót. Felemelő emberi pillanatai is voltak ennek a gálának, például, amikor Jordán Adél díját szülei vették át: Lázár Kati és Jordán Tamás színművészek. Beérett a gyümölcs, boldogok voltak. Vagy amikor Hollósi Frigyes azt mondta a színpadon, nagyon hiányzik neki a Toller Laci. Ez a mondat ugyanis a legkevésbé sem a polgármesterről szólt, hanem az emberről, aki rengeteget harcolt azért, hogy a színházi szakma hazajárjon az egyik legszebb magyar városba. Jövőre újra ő adja át az egyik díjat, kívánja Jordán, s akkor talán megint lesz nyakkendőnyiszálás a Sebőékkel.
S talán addigra kerül valami normális zene is, hogy ne a Vangelisre, meg a Csillagok háborújára vonuljanak a színpadon a legjobbnak talált magyar színészek, alkotók, rendezők, amikor nem is azt mondják, hogy: "... and the POSZTÁR goes to..."
