riPOSZT 6.

Elmondanád még egyszer, hogy miről szól az a levél, amit felolvastak? - kérdezte tőlem Csizmadia Tibor higgadt, tárgyilagos szolnoki beszámolója után a POSZT-on delegációban levő csíkszeredai színésznő, Bartalis Gabi. Miről? Számomra mindössze (?) annyiról, hogy legyen értelme ezután is Szolnokra járni. Hogy ne vegyék el az én színházamat. Az enyém, mert itt szereztem első élményeimet, a szolnoki előadások neveltek nézővé. És bár voltak produkciók és évadok, amelyek után megfogadtam, ide aztán többet be nem teszem a lábam, az ember nem tud nem hazamenni. Hogy van-e értelme petíciókat és nyílt leveleket írni abban az esetben is, ha tudjuk, nem lesz foganatja? Van. Muszáj. Mert nem a nevekről, hanem az elvekről van szó.

A keddi krónikához hozzátartozik még két szakmai beszélgetés (elolvashatók és meghallgathatók a fesztivál honlapján) és egy felolvasószínház. A szervezők mindent megtesznek kényelmünk érdekében, a 16 fokos pincében takarókat, pulóvereket és meleg zoknikat kapunk. De a mikrofonok vacakolnak, a zene időnként elnyomja a színészek hangját, ám az identitás elvesztéséről, kereséséről, megtalálásának lehetőségeiről szóló történet sem szolgál újdonságokkal. Baráthy György darabja a címe ellenére (Kicsi bombák) ellenére sem nagyon durran be a különleges helyszínen, a kazamatákban.