A színház előtti kis tér szökőkútjában már a hét közepére, nagyjából a hőmérséklettel együtt hágott tetőfokára a hangulat; a szökőkút mellett pedig minden nap más street-entertainment folyt. Tűznyelők, artisták, táncosok, komédiások gyűjtötték maguk köré a bámészkodókat, nem beszélve a muzsikusokról; ők mind az off része, a színházról nem is beszélve, csak nyaranta inkább Amszterdam utcáit, tereit, lépcsőit népesítik be külföldi rokonaik, itthon még nem találták meg természetes helyüket az utcán...
A vége felé járunk, és ez minden szempontból érződik a levegőben: fáradtság is van, karikás szemek is vannak - és az utolsó előadás is van, a Bárka Szentivánéji álomja, szép nagy sikert arat, aztán az összes zsűrik visszavonulnak. Viszonylag gyorsan felszáll a füst vagy mi, elfogy néhány szendvics, odakint a téren lassan levonulnak a másfajta utcai szórakoztatók, a Kultúrház stábja például, miután az élő adás mára rendelt klipjeiben lehetetlenül rövid idő alatt próbált mindenki mondani valamit a világ nagy kérdéseiről, vagy csak a szolnoki botrányról. És miután döbbenten észleljük, hogy egyelőre nem hajnali két óra, csak a szokásos színház utáni idő, mondjuk, éjfél van, előbb átzsilipelünk a Király utcai teraszokon némi vacsora elfogyasztásával, majd a Dante-purgatóriumban elbeszélgetünk a zsűrik egyelőre titkos döntéséről, ki-ki tetszése szerinti színre hígítja a fröccsöt, a nagy bajban lévők már a sört is - és megvárjuk a világost. Az sose árt.
