Báró Kemény János felvételei (1903?1971) 1991-ben bukkantak fel. A tekercsek megtalálásának regényes fordulatait Czigány Zoltán filmrendező foglalta össze: ?Kemény hagyatékából a rokonok mentették előbb Magyarországra, majd Párizsba a fölvételeket. Hogy miként került az anyag egy apró filmműhelybe, hogy annak bérlője miért nem fizette a bérleti díjat, hogy miért számolta föl a helyiség tulajdonosa a bérlő távollétében a stúdiót, hogy miért szórta ki az ott felgyülemlett anyagokat, hogy hogyan akadt a kezébe Kemény János filmje, hogy mire gondolt, mégis, miért nem dobta el, hogy miféle értéke sejtett benne a többivel szemben, hogy miként juttatta vissza utolsó párizsi őrzőjéhez, ? abban vagy a vak szerencsének volt része, vagy a Gondviselés intézte úgy?.
Czigány Zoltán Kemény János báró filmjei (1992) címmel tévés dokfilmet készített a felvételekre építve, Kemény filmhagyatékát ebből ismerhetjük. Az interjúk közé beékelt archív felvételek érzékelhetően csak morzsák hosszabb felvételekből, talán egy nagyobb hagyatékból, amely a leszármazottak közlése szerint egy árvíz során veszhetett el. Czigány Zoltán minden kis filmrészlethez felkereste az akkor még élő szemtanút, és rögzítette reakcióikat. Láthatjuk, amint Kemény János gyerekei, gróf Teleki Emma, Kiss Jenő, Marosi Ildikó és Barna, Sütő András és a Kemény-gyerekek cselédje értelmezni próbálja az archív felvételeket, ráismer a képek szereplőire, a helyszínekre.
Van néhány felvétel, amelyik a 11 helikoni irodalmi találkozón készült, 1936. július 2 és 4 között, látható rajta többek között Tamási Áron is. De sokkal több a báró hétköznapjait megörökítő felvétel: láthatjuk a lóháton sétáltatott vagy bicikliző, ebédelő Kemény-gyerekeket, családi síeléseket. A legilátványosabbak a hajtóvadászatokon készült felvételek. Látni a vadászó csapatot, a puskát tisztító segédet, az elejtett szarvastrófeákkal pózoló urakat, a nehéz vad elszállítását szekéren, talicskán vagy kisvasúton, majd az asztalhoz ülő vadásztársaságot falatozás, pihenés közben.
Az eredeti filmtekercseket a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi, és digitalizálásukat tervezik.
Orbán Lajos (1897?1972) kolozsvári polgárként egy másik világban élt. 18 évesen önkéntesként vett részt az első világháborúban, az orosz fronton harcolt. A háború után a Dermata bőrgyárban dolgozott. Az 1920-as évek elején a Kovács P. Fiai fotóbolt alkalmazottja, később társtulajdonosa lett. A két világháború közt két gyereke született, a független anyagi háttérrel rendelkező középosztály keretein belül a család relatív jólétben élt. Ekkor készültek a családi filmek is. 1940-től újra a bőrgyár alkalmazottja lett, majd az oroszok 1944-es bevonulásának ideje alatt lakásukat feldúlták, ami véget vetett az olyan, kedvtelésből űzött polgári szokásoknak, mint a fényképezés és filmezés.
Orbán Lajos nyilvános eseményeket örökített meg, vagy családjára fordította a kamera lencséjét. Egyik, 1932-ben készült filmjén a család négy tagja színdarabként adja elő a családi életben betöltött szerepét: a kislány babázik, a kisfiú barkácsol egy asztalnál, majd szüleikkel együtt egy családi fotózáshoz hasonló pózba ülnek be az egyik jelenetben. Ugyancsak 1930 körül készült egy felvétel, amelyen három generáció játszodja el a békés családi délután rutintevékenységeit: a gyerekek karikával játszanak, babáznak, a férfiak dohányoznak és karosszékben olvassák az újságot, amíg a család egy női tagja elő nem hoz egy palack bort.
A Kolozsvár közterein készült kisfilmekből felsejlik a két világháború közötti társaságok élete. Az első datálható, városi tereket ábrázoló filmfelvétel 1928. július 8-án készült, az első erdélyi cserkésztábor alkalmával. A filmben 73 beállítást láthatunk egy cserkészcsapat életéből: fiúk vízilabdáznak, csónakáznak, egy fákkal körülvett folyóparti réten automobilok, polgárok. A kolozsvári piarista fiúgimnázium kapuján kivonul egy cserkészcsapat, bemennek a piarista templomba, majd a gimnázium udvarán gyülekeznek, hátizsákokkal felszerelkezve kivonulnak. Munkásokat láthatunk fát vágni kb. a Kovács P. Fiai bolt előtt, majd a cserkészek végigvonulnak Kolozsvár főterén.
Birnfeld Emilről jóval kevesebbet tudunk. Azon aradi lakosok közé tartozott, akiket zsidó származásuk miatt deportáltak, és a háború után nem tértek vissza. Az aradiak emlékezetében nem maradt fenn a Birnfeld család, Emil nevét az aradi fotóklubosok sem ismerik. A neológ zsidóközösség listái alapján 1909-ben született, testvére 1912-ben, és a családjuk birtokában levő dísztárgykereskedésnél dolgoztak. Egy későbbi információtöredék: a Román Hivatalos Közlöny 1942/138-as számában közzétett határozat értelmében több aradi zsidó is elveszíti állását a románosítási törvény alapján, így Birnfeld Emilt is elbocsátották a Calamariu és társai vállalattól.
A Birnfeld-hagyaték egy ízig-vérig városi ember élményeit rögzíti: strandolásokat a Maroson, korcsolyázásokat, városi korzózásokat és sétákat a városi zöldségpiacon, az aradi automobilforgalmat, filmeket és színházelőadásokat hirdető plakátokat. A köztereken felvett felvételek közül kitűnnek azok a képsorok, amelyeket a filmes a Birnfeld bolt kirakatán keresztül, illetve a bolt ajtajából vett fel: a kamera jelenlétéről nem tudó, önfeledten elsétáló, maguk elé bámuló emberek sziluettjét láthatjuk.
?Ha nem leszek, nem fogja tudni senki, / sorsomnak mennyi furcsa titka volt? ? írta Áprily Lajos. Néhány apró titkot mégicsak átadhatunk, ha nyomot hagyunk magunkról, például egy filmszalagon.
Forrás: filmtett.ro
