A ráhangolódásról (és gondolom a koncert után a levezető tornáról is) Dj gondoskodott, és már ekkor megalakultak az első néptánc körök a hajó gyomrában, középen a retikül, pulóver a derékra kötve, anyukánál cigi, apukánál sör, felszabadult és laza táncmozdulatok. A reggae diszkók (dancehall) arcai közül is lehetett látni párat azért, szépen rastázott hajjal, vagy kopaszon. Aztán, ahogy az első taktusok felhangzottak, az egymással való tánc helyett a pulpitus felé fordult a nép, és olyan vad mozgásba kezdett, stage-dive figurákkal fűszerezve, hogy talán csak a kalotaszegi legényes lehet olyan lendületes. Nem véletlen, hogy keverem a műfajokat, mert bár furcsa, ebből a zenéből aztán mindent kihallani, amire sírva vagy nevetve, de mulattunk valaha, legyen az lakodalmas, punk vagy rákendroll. A legenda életre kelt, megfújta a harsonát, ülve pengette a basszusgitárt, azt mondta: csk-csk, és valami ultra, műfaji slide-show-val állt elő. Nem csak a stílusok között, az időben is lehetett utazgatni, például vissza Kingstonba, a sziget függetlenedésének évébe, amikor elkezdték ott lízingelni a zenei eufóriát. Amikor a vendéglátós zenészek összejöttek, hogy a sokszínű zenei hagyományból összehozzanak valamit, amit ma úgy hívunk, hogy ska, amiből még a nemzeti rockunk is táplálkozik (anélkül persze, hogy tudna róla bármit is). A Kingston Road-on is jártunk, pogóztunk, hallottunk Beatles feldolgozást, kicsit felpörgetve, Bob Marley által is játszott számokat az erős és tiszta hangú Doreen Shaffer előadásában, meg Navarone ágyúit, amiben a legjobb a jellegzetes csattogás. Eljátszották még eldubosítva, dzsesszesítve a James Bond témát, meg mindenki gyermeki örömére By The Rivers of Babylon-t. Utóbbit már úgy kántálta a nép, mint a helyi himnuszt, és Kevin Bachelor, fiatal trombitakirály előéneklésére is rutinosan felelgetett. Vin Gordon konferálta a számokat, aki legalább negyvenhárom éve az együttes tagja, és a világ egyik legjobb harsonása, de nem ő volt a legöregebb. A The Skatelites egyébként nem rendelkezik kifejezetten matuzsálemi korú zenészekkel, vagy, ha igen, nem fogott rajtuk az idő vasfoga. Az viszont látszik némelyiken, hogy más, súlyosabb felvételeken is otthagyta már a kéznyomát. Mesélik, hogy az 1932-ben született Don Drummond volt a zenei feltaláló, a központi agy, csak nem sokra ment vele később, mert egy szép napon agyonütötte dühében a csaját, aztán egy elmegyógyintézetbe került, majd meghalt. Az eset után a Soul Brothers és a Supersonics zenekarokban működtek közre a régi tagok, majd jó pár év elteltével újra összeálltak, és azóta beesett egy 2004-es Grammy-díj, meg sok-sok érdekes lemez, ami segített megismertetni a világgal a ska zenét. Körülnéztem, hogy merre lehet a Ladánybene 27, elég a bújkálásból és bárcsak minden gondolatom ilyen hamar teljesülne, ott voltak rendesen...
