Heinrich Hermann Robert Koch egy bányamérnök tizenhárom gyermekének egyikeként látta meg a napvilágot a Harz-hegységben fekvő Clausthalban. Ötévesen azzal lepte meg szüleit, hogy az újságokból megtanult olvasni; az iskolában különösen matematikából és biológiából tűnt ki. Orvosi diplomáját 1866-ban szerezte meg a göttingeni egyetemen, s professzora, Jacob Henle ültette el benne a meggyőződést, hogy a fertőző betegségeket apró parazita organizmusok okozzák.
Az olthatatlan utazási kedvvel megáldott Koch arról álmodott, hogy felfedező lesz, de gyakorlatias felesége gyorsan visszarántotta a földre. Több helyen is dolgozott, az 1870-es porosz–francia háborúban önkéntes sebészorvosként szolgált, majd a sziléziai Wollsteinben (ma Wolsztyn) kezdett szerény körorvosi praxist.
Huszonnyolcadik születésnapjára mikroszkópot kapott ajándékba feleségétől, és ez felkeltette benne a bacilusvadászat szenvedélyét. Amikor a környéken lépfene tört ki, a kollégáitól való kapcsolattól és a szakirodalomtól elvágott Koch kezdetleges eszközeivel is el tudta különíteni a kórokozót, amelyet egérre oltott át, s végül a megbetegített állatok véréből ismét izolált. Azt is kimutatta, hogy a bacilus a talajban évtizedekig életképesnek bizonyuló spórává alakul át, ezzel megmagyarázta a kór rejtélyes kitöréseit. Legalább ilyen fontos volt, hogy megoldotta a bacilus tiszta tenyésztését (ezt addig folyadékban végezték, és igen nehéz volt az egyes bacilusok elkülönítése). Koch egy véletlenül az asztalán felejtett főtt burgonyán másnap színes foltokat vett észre, amelyek megvizsgálva életképes baktérium-színtenyészeteknek bizonyultak.
Jutalma egy berlini kutatói állás lett. Itt vezette be a baktériumok festését az újonnan felfedezett anilinfestékkel (a festetlen baktérium félig átlátszó és nehezen tanulmányozható), a baktériumok tenyésztésére szolgáló Petri-csészét és a szilárd táptalajt, amelyen a kórokozók kolóniái kiválóan szaporíthatók.
Lefektette a kórokozók azonosításának szabályait is: a mikroorganizmust azonosítani kell a beteg állatban, de annak hiányoznia kell az egészségesnél; kitenyésztése után képesnek kell lennie az egészséges állat megbetegítésére; végül a megbetegített állatból ugyanazt a mikroorganizmust kell kimutatni.
Koch pályafutásának csúcsát a tüdőbajt okozó baktérium felfedezése jelentette 1882-ben – akkoriban minden hét halálesetből egyet a tuberkulózis okozott. Koch 1890-ben azt is bejelentette, hogy ráakadt a gyilkos kór gyógyszerére, de ezúttal csalatkoznia kellett, a tuberkulin nem bizonyult hatásosnak. 1883-ban Ázsiában és Afrikában tanulmányozta a bubópestist, az álomkórt és a kolerát. Sikeresen elkülönítette a koleravibriót, kimutatta, hogy a bubópestist a patkányok bolhái, az álomkórt pedig a cecelégy terjeszti, s azt javasolta, hogy ne a baktérium, hanem annak hordozói ellen harcoljanak. Ő fogalmazta meg a kolerajárványok elleni küzdelem valamennyi nagyhatalom által átvett szabályait, amelyek ma is érvényesek. Élete végén nagy vitákat váltott ki azzal a – mára bebizonyosodott – elméletével, hogy az állati és az emberi tüdővész kórokozója nem azonos.
Koch a világ egyik legünnepeltebb tudósa lett, záporoztak rá a rangok és a kitüntetések, az orvosi Nobel-díjat 1905-ben kapta meg a tuberkulózis baktériumának felfedezéséért. A berlini egyetem professzora, a később róla elnevezett intézet vezetője lett, számtalan díszdoktorátusa mellé a császár személyesen nyújtotta át neki a legmagasabb német kitüntetést, ő mégis szívesebben töltötte idejét szeretett laboratóriumában, kémcsövei és mikroszkópjai között, mint a fényes fogadásokon. Bakteriológusok generációja nőtt fel a kezei alatt, köztük Emil von Behring és Paul Ehrlich, akik mindketten megkapták a Nobel-díjat.
A legeredményesebb bacilusvadász 1910. május 27-én halt meg Baden-Badenben.
A képen Robert Koch laboratóriumában 1890-ben. Fotó: Leemage via AFP / Bianchetti Stefano
