Robert Lantos: A kudarcból ismertem meg igazán a szakmámat, abból könnyű, a sikerből nehéz

Magyarországról indult, de viszonylag hamar, az ember életének meghatározó időszakában előbb Dél-Amerikába, Uruguayba távozott a családjával, aztán Kanada lett a végső megálló. Keletről indult, nyugatra ment, élt délen is és északon is. Hol érezte magát otthon először?

Először Uruguayban kötöttünk ki, ahol úgy éreztem magam, mint aki egy másik világból csöppent oda. Mindent elárul az első napom az iskolában. Egy szót sem tudtam spanyolul, egy kint élő rokonunk intézett mindent, ő mutatta meg, melyik busszal jutok el az iskolába. Nyolcéves voltam, tehát anyám öltöztetett fel. Kánikula volt, rövidnadrágot adott rám, és hogy le ne csússzon, hózentrógert. Hosszú hajam volt, ő pedig úgy gondolta, jobb, ha nem lóg a szemembe, ezért hajtűkkel feltűzte.

Így jelentem meg az iskolában, a rokon bemutatott az osztálynak, akik kiválóan szórakoztak rajtam. Eleinte nem értettem, miért nevetnek, de később kiderült. A következő néhány órából egy szót sem értettem. Szünetben kimentünk a folyosóra, odajött hozzám egy fiú, megfogta a kezemet, a másik kezével pedig rávágott és valamit mondott spanyolul. Aztán jöttek még hárman-négyen, akik ugyanezt tették, gondoltam, így szokás barátkozni arrafelé. Mikor visszamentem az osztályba, a táblára jó nagy betűkkel valaki odaírt két szót: „gringo maricon”. A gringo idegent jelent, a maricon pedig meleget, csak csúnyábban. Szóval felírták, hogy buzi gringó érkezett közénk. Ezen szórakoztak jól az osztálytársaim.

Tanítás után elindultam a buszmegálló felé, és feltűnt, hogy a velem kezet fogó fiúk követnek. Egészen a buszmegállóig, mikor szálltam volna fel, egyikük elgáncsolt, én elestem, a busz pedig elindult, nélkülem. Akkor tanultam meg egy nagyon fontos leckét: hogy mikor kell verekedni, mikor kell futni, és mikor melyiket bölcsebb csinálni. Ahogy azt is, hogy rossz ötlet rövidnadrágban és hajtűkkel iskolába menni.

Ehhez képest Kanadában már sétagaloppnak tűnik a beilleszkedés. Vízilabdázott is, nemcsak a Maccabi Játékokra jutott ki a csapattal, de kanadai válogatottként a magyar nemzeti csapat ellen is játszott a Margit-szigeten.

Anyám úszott, a harmincas években kétszáz méter mellúszásban ő volt az egyik leggyorsabb Magyarországon. Ötéves se voltam, amikor megtanított úszni. Annyira megszerettem, hogy Uruguayban is folytattam. Később Kanadában is, de hamar átálltam a vízilabdára.

A csapatban több magyar származású játékos volt, ahogy az edző is, Áts Jenő, aki az 1956-os vízilabda-válogatott tagjaként kint maradt Ausztráliában az olimpia után. Amikor először megnyertük a kanadai bajnokságot, a döntőt Vancouverben tartották, ahol abban az időben pont Puskás Ferenc volt a helyi focicsapat edzője, akit Áts Jenő még a melbourne-i olimpiáról ismert, és meghívta a döntőre, ahol Puskás nekünk szurkolt. Hatalmas élmény volt.

A gombfocicsapatomban is volt egy Puskás-gombom. Aztán bekerültem a kanadai válogatottba, amelynek tagjaként 1968-ban először jutottam vissza Magyarországra. A Margit-szigeti sportuszodában játszottunk az akkori világ- és olimpiai bajnok magyar válogatott ellen. 16:2-re győztek le bennünket, de lehetett volna 30 is a javukra, csak a meccs előtt összebarátkoztunk a magyar csapat tagjaival. Kíméltek bennünket.

Versenysportolt egyéniben és csapatban is, az uruguayi történések is megedzették. Hogyan formálta ez a későbbi életfelfogását?

Aki bármilyen sportot komolyan űz, megtanul túllépni a fájdalmon. Nem hagyjuk abba az edzést csak azért, mert fáj. Fájdalomra van szükség a fejlődéshez. Ez a tudás nagyon jól jön a produceri karrierhez, túl kell lépni a fájdalomponton. Ahogy az is hasznos, hogy mikor kell verekedni és mikor futni.

A válogatottban is magyarokkal játszott együtt, producerként Szabó Istvánnal dolgozott, a Barney’s version című filmjét Michael Konyves írta, első filmjét, az Érett nők dicséretét Vizinczey István műve alapján készítette. Magyarokkal akart együtt dolgozni?

Sőt az Érett nők dicséretének a magyar származású George Kaczender volt a rendezője. Mindig érdeklődtem a magyar filmesek után, de nem döntöttem el előre, hogy magyarokkal akarok dolgozni. Organikusan, természetesen alakult így.

Ennek a vonzásnak a betetőzése volt A napfény íze?

Tizenhárom-tizennégy éves koromban szerettem bele a moziba. Egyetemistaként aztán volt egy szokásom: amikor nagyon tetszett egy film, akkor egy listán megőriztem a rendező nevét, hogy talán egy nap majd találkozom vele.

Már számos filmet jegyeztem producerként, és cégem, az Alliance Communications Corporation Kanada vezető filmgyártó és -forgalmazó vállalkozása volt. Felkerestem Szabó Istvánt. Akkor készült el az Édes Emma, drága Böbével, és az volt az apropó, hogy megszerezzem a film kanadai jogait. Barátokká váltunk, és megállapodtunk abban, hogy egyszer jó lenne együtt dolgozni. Teltek az évek, és ahányszor Budapestre jöttem, mindig együtt vacsoráztunk, és továbbra is egyetértettünk abban, hogy valamikor együtt fogunk dolgozni. De nem ért rá, mert volt egy elköteleződése egy német televízióhoz.

Ez sokáig akadályozta az együttműködésünket, így egyszer megkérdeztem, miről is szól ez a német televíziós sorozat. Több órán keresztül ültünk a Kispipa vendéglőben, sok szilvapálinka elfogyott, és István elmesélte A napfény íze történetét. Elkértem a forgatókönyvet, elolvastam hazafelé. Kanadából felhívtam, hogy ez nem televízióra, hanem nagyvászonra való film, amit együtt kell megvalósítanunk. Így született A napfény íze.

Változatos témákkal dolgozik. Hogyan választja ki ezeket?

Abból indultam ki, hogy ami engem érdekel, az biztosan mindenki mást is. Az elején ez így is volt, mert az első filmem világsikert aratott, bár azt Magyarországon betiltották, mert a film hőse egy 1956-os forradalmár volt, aki Kanadába menekült. A Warner Bros megvásárolta a forgalmazási jogokat, és ezzel kezdetét vette a karrierem. Meg voltam győződve arról, hogy zseni vagyok, mindent el tudok érni, mert az első filmemért sorban álltak a világ nagyvárosaiban. Elégedett voltam magammal, aztán a második és harmadik filmem megbukott.

Azóta úgy választok témát, hogy több szemszögből is megvizsgálom, ne csak nekem tetsszen, hanem működjön a közönségnél és elnyerje a kritikusok dicséretét is. A vállalkozásom folyamatosan nőtt, minden évben sok filmet és sorozatot gyártottunk, és irodát nyitottunk Londonban, Párizsban és Los Angelesben. A személyes ízlésem háttérbe szorult, a piac igénye döntött arról, mit forgatunk. Pontosan azért adtam el a céget, hogy újra a nekem fontos témákra tudjak koncentrálni. Szabad emberként tértem vissza a gyökerekhez, annyi előnyöm volt, hogy már értettem is a közönséghez. Ennek az új szakasznak A napfény íze volt az első gyümölcse.