A két kutató a halfaj egykori állományának rekonstruálása érdekében az antik művészetet hívta segítségül, ezért több száz egyiptomi, etruszk és görög képi ábrázolást vizsgáltak meg. A kört végül leszűkítették 23 mozaikra, ezek közül tíz, az i.sz. 1. és 5. század között készült alkotáson nagyméretűnek ábrázolják a barna fűrészessügéreket. Az ősi rómaiak olyan szörnyekként tekintettek a halakra, amelyek képesek akár a halászt is megenni; mindez a tuniszi Bardo egyik mozaikján is visszatükröződik.
A római ábrázolásokból kiderült, hogy régen a barna fűrészessügér a parthoz közeli alacsony vizekben is előfordult, ezért a halászok hajójukról rudakkal és hálókkal fogták el a pórul járt példányokat. A római szerzők, mint Ovidius és idősebb Plinius beszámoltak arról, hogy a halat sekély vizekben kapták el. A kutatók értékelése szerint az ókori mozaikokból egyértelműen kiderül: a Földközi-tenger sekélyebb vizeinek ökoszisztémája elvesztett egy csúcsragadozót.
Mára a nem mély vizekben szinte megtalálhatatlan a barna fűrészessügér. A kutatók azonban beszámoltak arról, hogy a védett területeken növekedésnek indult a populáció, és megkezdődött a visszatelepedés az alacsony vízállású térségekbe is. A halászati tilalom alatt álló részeken nagyobb a halállomány és az egyes példányok mérete is.
