A tárlatra kiválogatott anyag ugyanis nem csak erős és pontos, de mindenekelőtt áthatja a felelősségtudat. Nem csinál olcsó viccet a témákból, nem beszél mellé, nem szándéka az indulatok korbácsolása. Olyan képeket és sorozatokat látunk, amelyek éppen Magyarországot és éppen 2009-ben sűrítik sokszor egyetlen felvételbe. Nem kompozíciós divatok, nem bulvárszintű témák vezették a sajtófotósokat, amikor elkattintották a gépet, hanem az a máshoz nem hasonlítható képesség, amivel egy pillanat alatt meglátják és rögzítik a környezetre, a szereplőkre, a témára, helyre és korra, állapotra és szándékra leginkább jellemző képet. Ritkán keresik a szenzációt, ami a World Press Photo éves anyagait uralja, és annak stiláris kilengéseit sem veszik mintául a hazai sajtó legjobb fotográfusai. Inkább a bárhol feltárulkozó "nagy pillanatra" mennek rá: a felszámolásra váró somogyszobi pályaudvar emlékeire, a havadtői árvaház esti mesét váró lakóira. És noha a díjazottak és a kiállítottak között kevés volt, amelyik közvetlenül utalna rá, a fotók leggyakoribb olvasata mégiscsak a válság és a kiábrándulás körül mozog.
Ez azonban ritkán nyilvánul meg drámai eszközökkel. Inkább egyfajta apatikus tompaság, a körülményekbe beletörődő, hosszú távon a minimumot is elfogadó társadalmi levertség ömlik a képekről. Talán nem véletlen, hogy bulvár, humor és zsáner kategóriában a tavalyinál kevesebb fotó érkezett, viszont erős mezőny alakult ki az ember- és társadalomábrázolás, a dokumentarista és a hír-eseményfotó kategóriákban.
Szandelszky Béla
nagydíjat nyert sorozata önmagában is felmutatja mindazokat az értékeket, amelyek a hazai sajtófotó erejét jelentik. Ahogyan a három cigányasszony összehajol és jajgat, azt az utóbbi 60 év bármelyik filmrendezője megirigyelhetné. A halottsiratás, a kézmozdulatok, a családtagok elhelyezkedése kiáltó ellentétben áll a modern társadalom gyászra és örömre már alig-alig képes érzelmi állapotával. A fotós minden felvételen szembesíti a nézőt a roma család erős kohéziójával - anélkül, hogy teátrális eszközöket használna, egyszerűen csak megérti, sőt tolmácsolni is tudja rítus és érzelem energiával telített sűrítményét. Ugyanezt viszi ugyanő egy másik képsorozatba, a testépítő hölgyekről szóló képriportjába, amivel a kategória II. díját hozta el.
Sopronyi Gyula
képriportja a havadtői árvaházba mentett gyerekekről André Kertész-díjat nyert; az udvart seprő, egymásra óvatosan figyelő gyerekek, ahogyan rendet, állandóságot próbálnak formálni kaotikus múltjukból, mintha kicsiben modelleznék egy nagy katasztrófa utáni újrakezdés mechanizmusát. Finoman fogalmaz az Escher-díjas Túry Gergely hírképe az olaszliszkai lincselés vádlottjáról, elegáns áttételeket használ Koszticsák Szilárd az elfogott Budaházy György tárgyalásáról vagy a komáromi szállodában álló Sólyom Lászlóról, aki tévén nézi a nélküle zajló szlovákiai szoboravatást. Megrázó Kurucz Árpád dokumentarista képsora a katonaéletről, született több tökéletes pillanatfotó a sport, a tánc, a színház témájában. A természetfotó is sikeres volt az idén. Összességében mindegyik kategóriára jellemző, hogy finomodnak az eszközök, egyre őszintébbek a képek, hogy jól áll a válság a magyar sajtófotónak. Talált egy újabb fogást a nyersanyagán és tudja, mit kezdjen vele.
