Első kérdésem persze arra irányult, mennyi ideje van az interjúra, mire mosolyogva azt válaszolta: „Van időm. Kérdezzen csak, ameddig akar.” Feltettem hát az első kérdésemet.
Mi a benyomása a próba után? Hogy érzi magát?
Nagyon jól. Első alkalommal játszom a Concerto Budapesttel: egy gyönyörű, tehetséges, fiatal zenekar és egy csodás, hihetetlen energiákkal rendelkező karmester fogadott ma engem. Az egész próba tele volt szenvedéllyel – amilyen maga a mű is –, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy csodálatos koncert lesz. Külön örülök, hogy a Zeneakadémia ad helyet ennek az eseménynek, mivel az első koncertjeim egyikét a kilencvenes években itt adtam. Elképesztő maga az épület és a koncertterem. A felújítás óta nem jártam itt, úgyhogy alig várom, hogy láthassam.
Az a különleges helyzet adódott most, hogy Keller András személyében egy hegedűművész-karmester vezényli most ezt a koncertet, akihez hasonlóan ön is nemcsak hegedűművész, hanem karmester is. Érzi ennek a helyzetnek a sajátosságát?
Igen, tapintható a harmónia kettőnk között. A maestro nagyon jól ismeri a hegedűversenyt, tökéletesen tisztában van a mű hegedűre vonatkozó nehézségeivel, nagyon mélyen érzi, hogyan is kell ezt megformálni. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy rendkívül komfortosan érzem magam a zenekarral, ha lehet ezt így mondani. Egyszerűen öröm volt ma próbálni.
Ezen a hegedűversenyen maestro Rosztropoviccsal is dolgozott.
Igen. Sok minden köt engem ehhez a hegedűversenyhez. Rendkívül súlyos zene, tele képekkel, hangulatokkal, mély érzésekkel, főleg a lassabb momentumoknál az első és harmadik tételben – olyan, mintha egy film peregne le előttem.
Le tudja írni, milyen képeket lát maga előtt?
Az én fejemben az egész mű a második világháborúhoz kapcsolódik. Megjelenik a szemem előtt a korabeli orosz táj. Nemcsak a természet, az egész időszak atmoszférája: hangok, képek, illatok, Szentpétervár ostroma, szinte hallani a katonai kürtök csata utáni hangját a kadencia elején. Az elnyomás, a kommunizmus „győzelme”.
Sosztakovics egyszerre volt elnyomott és imádott zeneszerzője a Szovjetuniónak. De ebben a művében határozottan lehet érezni, hogy burkoltan a rendszer ellen küzdött. Mindemellett fontos megemlíteni a hegedűversenyben fel-feltűnő, gyönyörű zsidó dallamokat. Az egész mű a szimbolizmus és a minimalizmus előfutárának tekinthető. Sosztakovics számomra éppen olyan, mint a magyarok számára Bartók. Szerelmes vagyok Magyarországba.
Gyönyörű a nyelv, gyönyörűek az emberek és gyönyörű a zene.
Amikor Bartók hegedűversenyét játszottam, Kocsis Zoltán egyszer azt mondta nekem, hogy „magyarul hegedülök”. Ez életem egyik legnagyobb bókja volt. Sajnos nem beszélek magyarul, de hiszem, hogy a zeneszerzők a saját nyelvükön zenélnek, beszélnek. Sosztakovics nem is annyira beszél, inkább talán orosz képekben fejezi ki magát. Mindenesetre épp olyan nehéz megmagyarázni, mit jelent az orosz embereknek Sosztakovics, mint hogy mit is jelent a magyaroknak Bartók. Legbelül mégis mindenki pontosan érzi. Ez egy ilyen dolog. Nem tudjuk, hanem érezzük.
Rosztropovics mindig azt mondta nekem: „Szergej, legyél benne, de ne válj a részévé.” Ezalatt azt értette, hogy bármennyire is beleélem magam a műbe, legyen az agyamnak egy kis része, amivel kívülről rálátok a dologra. Aztán folytatta: „És ha elég mélyen beleéled magad a műbe, egy képzeletbeli telefonzsinóron eljutnak az érzéseid a közönség szívébe.” Akárhányszor játszom ezt a hegedűversenyt, a szavai végigkísérik az előadásomat. Hiszen ő együtt dolgozott Sosztakoviccsal, barátok voltak… Ez maga a történelem – aminek én is részese lehetek. Kivételes helye van a lelkemben ennek a műnek, úgyhogy rettentő boldog vagyok, hogy szombaton ezzel a csodálatos zenekarral és egy ilyen kivételes karmesterrel játszhatom majd.
Az interjú előtt, ahogy a szobába beléptünk, szóba került a hegedűje. Úgy tudom, ezt a hegedűt az édesapja készítette önnek.
Igen, édesapám, Alexander Krilov nagyon híres hegedűkészítő volt. Az én hegedűmet is ő készítette 1994–95-ben. Azóta is ezen a hangszeren játszom.
Milyen volt egy hegedűkészítő mester fiának lenni?
Nagyon szerencsés voltam. Édesapám nemcsak hegedűkészítő, hanem kiváló hegedűművész volt. Diploma után kezdett csak hangszerkészítéssel foglalkozni, és csakhamar a cremonai Stradivari hegedűkészítő akadémián tanulhatott. Ez adja az én kötődésemet is Cremonához, a hegedűk városához. Szerettem nézni, ahogy dolgozott. Nagyon fürgék voltak az ujjai, elképesztő kézügyessége volt… Visszatérve a hegedűmhöz: ezt a hangszert én egy fadarabként láttam először. Végignéztem a születésének minden egyes fázisát, emlékszem az első hangjára. Rendkívül különleges módon kötődöm hozzá. Több mint ezer koncerten játszottam rajta.
Változott azóta a hangszer hangja?
Természetesen. A hegedű egy élő hangszer. Éppúgy változik, mint az emberi hang. Néha úgy érzem, ez a hangszer minden alkalommal máshogy szól. Mintha velem együtt formálódna. Büszke vagyok rá, hogy egy ilyen csodálatos hangú, „modern” hangszerem van.
„Modern” hangszer és „régi” hegedűiskola.
Na igen. Szeretett mesterem, Abram Shtern egyike volt az utolsóknak, aki még ismerték Isaac Sternt, Henrik Szerynget vagy Nathan Milsteint a „régi iskolából”.
Mit jelent egész pontosan a „régi iskola”?
Fritz Kreisler, Jasha Heifetz, David Ojsztrah és az előbb felsorolt nevek. Nekem ők a referencia. Ők „beszélni” tanítottak a hegedűn. Én ugyan hozzáteszem a modern megközelítést, de alapvetően hozzájuk igazodom. Ma nagyon sok minden elveszett már sajnos. Véleményem szerint Fritz Kreisler művészete például teljesen eltűnt. A játékstílus, a hang művészete, a zene megformálása, ami 30-40 éve elengedhetetlen volt… Sok mai hegedűműész már nem igazán van ehhez szokva.
Ez technikai vagy művészeti kérdés?
Mindkettő. Rendkívül magas szintű technikai tudást igényel ez a játékmód. Mindemellett a „régi iskola” hegedűművészeinek elképesztő ízlésük volt, ha frazeálásról vagy hangkultúráról beszélünk. Sajnos nagyon kevés hegedűművész tudja ezeket fenntartani.
Ön professzor a Luganói Konzervatóriumban. Át tudja adni ezt a tudást a tanítványainak?
Próbálom. Nagyon nehéz. Én egyike vagyok az utolsó szovjet muzsikusoknak. Moszkvában nevelkedtem, tanulmányaim idején még nagyon erősek voltak az orosz hagyományok. Fiatal koromban láttam Richtert, Schnittkét, a Borodin kvartettet…
Zongoraművészek, hegedűművészek, karmesterek, zenekarok, elképesztő művészcsokor volt akkoriban Moszkvában. Ez még azelőtt volt, hogy az orosz művészek elkezdtek volna szétszéledni a világ minden tájára. 1990 óta ezek a hagyományok szerencsére azért szép lassan elterjedtek a világon a tanárok által, akiknek a tanítványai is továbbadják azokat.
Térjünk picit vissza a vezényléshez. Amint az elején említettem, ön karmester is.
Igen, van egy saját kamarazenekarom Vilniusban, a Litván Kamarazenekar, ezért Moszkva és Cremona mellett Vilnius a harmadik otthonom. Bár Budapestet is kezdem nagyon megszeretni.
Mihail Pletnyov zenekarát, az Orosz Nemzeti Zenekart is vezényelte már.
Igen, utoljára épp tegnapelőtt. Egy zenekari fesztiválon két szimfóniát vezényeltem Jekatyerinburgban.
Mi a különbség Szergej Krilov hegedűművész és maestro Krilov karmester között?
Jó kérdés. Én az a fajta karmester vagyok, akinél a természetes fejlődés következménye volt a vezénylés. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kellett megtanulnom vezényelni. Rengeteg folyamatos munka van emögött.
Valahogy a karmesterség olyan nekem, mint az óceán.
Mintha úsznék a zene hatalmas óceánjában. Egyáltalán nem rohanok. Valahogy úgy érzem, ez egy olyan ajándék, amelyet a sors adott nekem. Innen egyébként Wroclawba megyek, ahol vezényelni és hegedülni is fogok.
Nem túlságosan megterhelő vezényelni és hegedülni ugyanazon a koncerten?
De igen. Elképesztően nehéz. Ha őszinte akarok lenni, legszívesebben vagy hegedülök, vagy vezényelek. Mégis nagyon sokszor adódik olyan, hogy mindkettőt csinálom. Ilyenkor általában nincs másik karmester a koncerten, úgyhogy a zenekart hegedűvel a kézben dirigálni elég nagy koncentrációt igényel. De nem is ez a legnehezebb. Inkább az izmoknak kell teljesen más funkciót betölteni. Ez az, ami az igazi kihívást jelenti, de persze nagyon izgalmassá is teszi egyben.
Láttam egy zseniális közvetítést a pandémia alatt, ahol Firenzében Csajkovszkíj szerenádját a Toszkánai Vonószenekarral úgy adta elő, hogy szembefordult a zenekarral, és hol vezényelt, hol hegedült.
Igen. Ez egy kísérlet, vagyis inkább hirtelen ötlet volt. Mivel ez élő közvetítés volt, álltam ott a színpad elején, hátam mögött a zenekarral, szemben az üres koncertteremmel, és hirtelen rájöttem, miért ne fordulhatnék feléjük. Hisz úgyis közönség nélküli streamelt koncert volt. Ez az ötlet kevesebb mint fél órával a kezdés előtt pattant ki a fejemből. Szerencsére mindenki megörült neki. A kamerákat villámgyorsan átállították, és született valami egyedi. Nekem mindenesetre óriási élmény volt szemben hegedülni a zenekarral.
Amúgy is szerettem volna erről beszélni. Én a pandémia alatt az élő közvetítéseknek köszönhetően rátaláltam egy játékmódra, ami semmihez sem hasonlítható. Valójában felfedeztem egy új érzést. A teljes csendben megszólaló muzsika, ami valamely láthatatlan szálon kapcsolódott sok tízezer emberhez egyazon időben, egy nagyon koncentrált, bensőséges, tiszta atmoszférát teremtett meg bennem. Nyugalom, belső csend, zene és művészet… Rengeteg dolog letisztult. A közönségnek nyilván semmi sem adhatja vissza az élő koncertek varázsát, és persze nekünk, művészeknek sem, én valahogy mégsem szenvedtem sem az online koncertektől, sem az online tanítástól. Ráadásul a pandémia alatt volt időm saját magamra. Teljesen új módon kezdtem hegedülni. Bizonyos dolgok áttanulása hat hónapot vett igénybe, amire valószínűleg nem lett volna időm, ha nem alakul így a helyzet. Persze nagyon várom már, hogy megszűnjön a félelem. Hiszen az élő koncerteken áramló energiákat és az akusztika varázsát semmi sem pótolhatja.
Nehéz elképzelnem, hogy valaki alapvetően változtat a technikáján.
Én nem először teszem. Egyrészt újító típus vagyok, szeretem próbálgatni a dolgokat. Másrészt az ember teste változik. Alkalmazkodni kell ehhez a technikának is. A hegedű egy nagyon „kényelmetlen” hangszer. Az egész testnek hozzá kell formálódni.
A beszélgetésünk folyamán egy rendkívül derűs, rugalmas, alkalmazkodóképes, mindemellett nagyon tudatos ember képe rajzolódott ki bennem.
Igen. Jól látja. Folyamatosan elemzem önmagam. Hallgatom a felvételeimet. Persze nem azonnal. Nagyjából egy hónapot várok egy-egy felvétellel, mire úgy érzem, higgadtan ki tudom elemezni az ott történteket. Koncert közben persze átadom magam a pillanat varázsának. Ahogy szombaton is teszem majd. Hiszen ez a művészet valódi lényege. Hogy azon a bizonyos telefonzsinóron az érzéseim a közönség szívéig hatoljanak…
Nyitókép: Szergej Krilov. Fotó: Mary Slepkova
