Rudán Joe: A rendszer elleni lázadás kiváló dalokat ihletett

Összesen húsz évet játszottál a Pokolgép zenekarban. 1990-ben lettél tagja az együttesnek, s bár 1989-ben jött ki az egyik kedvenc Pokolgép-dalom, szerintem egyetértesz majd velem, hogy a A lázadó tulajdonképpen a rockzene misszióját is keretező dalnak számít. A refrénben a szabadság és a megfelelés áll szemben egymással: „Akartam jó lenni, de nem ment, / Rájöttem, hogy nem lennék szabad.” Mire van szükséged ahhoz, hogy szabadnak érez(hes)d magad?

A szabadság hiányát akkor ismerjük fel, amikor a körülöttünk lévő korlátok felerősödnek. Elmúlnak a kisgyermekévek, elkezdünk iskolába járni, kezdünk megismerkedni a kötelezettség fogalmával is. A lányaim épp ebben a korban vannak, rajtuk keresztül újraélem ezt az időszakot. A nagyobbik most kezdte az iskolát, számára már az is nagyon furcsa, hogy nem játszhat akármikor.

Amikor én befejeztem a középiskolát, azt hittem, hogy végre megkaphatom az áhított szabadságot. De az érettségi után munka után kellett nézni, a munka pedig újabb kötöttségeket hoz be az ember életébe. Szerencsésnek érzem magam, mert a saját utamat járhattam, járhatom. Saját formációim vannak, és így, hatvanévesen elmondhatom, hogy amennyire lehet, szabadnak érzem magam. Bár ha jobban belegondolok, érezhetjük magunkat szabadnak ideig-óráig, de valami mindig – nem feltétlenül rossz dolog – beleszól ebbe. Nekem itt van a családom, a kislányaim, rájuk figyelek, rájuk vigyázok. A teljes szabadságot nem tudom elképzelni. A művészetek adnak esélyt arra, hogy közelebb kerüljünk ehhez az érzéshez, de ott is megvannak a határok.

A lázadó című dal épp a rendszerváltás előtt íródott. Azt az időt mennyiben határozta meg a rock and roll és a lázadó életstílus?

Mi is lázadtunk, kimondatlanul, az akkori rendszer ellen. Már azzal is, hogy eljártunk a rockkoncertekre, hiszen ez akkor kemény műfajnak számított, ezért is tiltották be például a Beatrice zenekart is. Szerintem minden tinédzserkorú fiatal lázad; a szülei ellen, az iskola ellen – ez a tagadás, hogy „csak azért sem”, ez van benne minden gyerekben. A tizenéves kor a legfogékonyabb korszak, amilyen művészetet akkor megszeretsz, az fog végigkövetni egy egész életen át. Engem abban az időben a zene fogott meg így. Annak idején a hard rockot kedveltem, a Deep Purple-t, a Black Sabbathot vagy itthon a Piramist és a Skorpiót. Hála Istennek, abban a korszakban éltem, amikor még értékálló rockmuzsikák készültek, ilyenek szóltak mindenhol. A rádiókban is igényes zenéket játszottak az ABBA-tól a Queenig, és ezek a muzsikák formálták az akkori fiatalok zenei képét.

A rendszer elleni lázadás pedig kiváló dalokat ihletett. Akkor készült például a P. Mobil Honfoglalás című szvitje is, amit nem néztek jó szemmel, nem is jelent meg lemezen. Nemzeti dolgokkal kapcsolatos alkotások nem jelenhettek meg. Persze, burkoltan, például Szörényi Leventéék belefoglalták, de a hatalom többnyire ellehetetlenítette ezeket a megoldásokat is. A cenzúra viszont bizonyos szempontból hasznos is volt: nem a mondanivalóra gondolok itt, hanem a művészet azon aspektusára, hogy nem jelentek meg igénytelen zenei produkciók, és a szövegek sem voltak tele trágárkodással. Volt egy sanzonbizottság, amely nem engedett ki mindent se lemezen, se egyéb hanghordozókon.

Lukács Peta, a Bikini gitárosa azt mondta, ha „az ördög létezik, nem a rockerek között kell keresni”. Mit gondolsz erről?

Ez egy felvett póz. Azzal, hogy ördögvillát, koponyát mutogatunk, azt próbáljuk sugallni, hogy nagyon kemények vagyunk. Amikor bekerültem a Pokolgép zenekarba, készült velem egy riport, amelyben azt kérdezték tőlem: tudok-e róla, hogy egy sátánista zenekarba kerültem. Akkor már fél éve voltam az együttesben, és mondanom sem kell, hogy semmi effélével nem találkoztam. Nekem ez a koponyás dolog nem is nagyon tetszik, és nem értem, hogy azok a zenekarok és klubok, amelyek keménynek akarnak látszani, minek aggatnak koponyákat és csontokat mindenhova. Az is érdekes, hogy a legszebb lírai számok gyakran a kemény zenét játszó zenekaroktól kerülnek ki. Lehet, hogy csak azért mondom ezt, mert ezeket hallgatom, a lágyabb műfajokat nem igazán kedvelem. Ebből is látszik, hogy milyen lelke van a rockervilágnak, a rockzenészeknek. Elég csak a hatvanas évek végén született rockballadákra gondolni.

A Pokolgép repertoárjában is találunk hangzásban kicsit visszafogottabb, érzékenyebb dalokat. A Hol van a szó című dal – minden őrjöngő metál hangszerelés nélkül – ugyanazt a hangulatot, ugyanazokat az érzelmeket képes kiváltani belőlünk, mint A lázadó. Ez a Pokolgép egyik legismertebb és legszebb dala, amely viszont már nem a lázadásról szól, talán inkább a reményről. Így van?

A Hol van a szó és az egész pokolgépes hangulat nekem újdonságnak számított akkor, amikor bekerültem a zenekarba. Addig a kisebb zenekarokkal, amelyeknek tagja voltam, angol klasszikusokat játszottunk, ritkán írtunk saját zenét. Sosem voltam szövegközpontú, mindig a hangszeres és az énekesi teljesítmény érdekelt jobban, az, hogy ki és hogyan tudja elénekelni az adott dalokat. A Hol van a szót valóban a remény fogalmával lehet körülírni. Az egész lemez egy fiatal rockerfiú életéről szól, arról az időszakről, amikor keresi a helyét a világban. A lemez üzenete az, hogy semmiképpen se adjuk fel, mindenből van kiút. Szerintem a rockzene is épp erről szól.

A szövegíró Cselőtei Laci volt, de sokat dolgoztunk rajta közösen Kukovecz Gáborral. Pont most került elő az első szövegváltozat  – elővettem a régi jegyzeteket –, nem ismernél rá a Hol van a szóra. Én különben mindent lejegyzek, ezért is tudtam jól megírni az életrajzi könyvemet. Minden évben van egy határidőnaplóm, amibe mindent beírok, mikor és hol próbálunk, hol koncertezünk, kikkel kell tartani a kapcsolatot, ki volt a hangosító és a többi. Ezt egészen a hetvenes évekig vissza tudom keresni.

Említetted egy korábbi interjúban, hogy az 1990-es évek elején tapasztaltatok egy hullámvölgyet a rockzene terén, ezért is hallgatott el 1993 körül a zenekar. 1999-ben viszont visszatértetek. Mi volt ennek az oka, milyen volt a szünet?

A kilencvenes évek közepétől megcsappant az élő rockzene iránti érdeklődés. Addig megtöltöttük a művelődési házakat, teherautókkal, nagy stábbal jártunk a koncertekre, de azzal kellett szembesülnünk, hogy egyre kevesebb az igény erre a típusú zenére. Ebben az időben több zenekar szétment, felbomlott – akár egy rövid időre is. Nekem szerencsém volt, mert ekkoriban jött be a blueskocsma-őrület, és mi akkor a Codával ilyen blueskocsmákban játszottunk, ilyen előadásokkal vészeltük át a ’90-es éveket.

A rock háttérbeszorulása szerintem annak tudható be, hogy a rendszerváltás sokféle átalakulással, bizonytalansággal járt, az új világban mindenki kereste a helyét, és a megélhetés fontosabbá vált, mint azelőtt. Megszűntek a gyári munkák, leépítések voltak. Kevesebb pénz maradt a szórakozásra, inkább a kisebb klubokba látogattak el az emberek, ahol a Pokolgéppel nem igazán fértünk volna el. Később, a századforduló előtt újból érezhettünk egy fellángolást a rockzene iránt, ezért mi is a Pokolgéppel – mint sok más zenekar – újraszerveződve elkezdtünk ismét játszani.

A Coda volt az első zenekarod, ahol feldolgozásokat is játszottatok. A mai napig szeretsz egy kis Led Zeppelint, Deep Purple-t belecsempészni a koncertélményekbe. Miért van ez így? Mit nyújtanak ezek a külföldi zenekarok, ami miatt szükségét érzed megszólaltatni őket?

Gyakorlatilag mindenevő voltam, ami a rockzenét illeti. Annak idején, amikor még iskolába jártunk, a tolltartómra négy zenekar neve volt felírva: Deep Purple, Led Zeppelin, Black Sabbath, Uriah Heep. Szerintem ez mindent elmond a zenei ízlésemről. Sorolhatnék hasonló zenekarokat, de a lényeg ugyanaz: igazi nagy tudás állt mögöttük. Olyan virtuóz szólók, dallamos megoldások, dalok születtek, amelyek a mai napig megállják a helyüket. Azok a zenészek, akik ezeket létrehozták, maradandót alkottak, én pedig azóta is gyűjtöm ezeket a felvételeket.

Ahogy már említettem, számomra mindig a hangszeres tudás, az énekesi teljesítmény volt a meghatározó, mindig előtérbe helyeztem a zenét a szöveggel szemben. Nyugaton a dalszövegek soha nem voltak olyan hangsúlyosak, mint itthon. Nálunk valószínűleg azért alakult ez így, mert mindig kerestük a rejtett üzenetet a sorok között. A mondanivaló sokat számíthat, de az, hogy én a muzsikára helyeztem a nagyobb hangsúlyt, talán annak is köszönhető, hogy abban az időben nem tanultam angolt a középiskolában, nekünk az orosz volt a kötelező nyelv. Persze, jártunk angolszakkörre, az iskolai órákon túl.

Örülök, hogy abban a korszakban nőttem fel, mert úgy érzem, a mai világban nem biztos, hogy megtalálnám a helyemet. Talán ez így is a normális. Nekünk is furcsa volt fiatalon a Beatles akkordgitáros megszólalása, mi akkor inkább a keményebb, progresszívabb zenéket hallgattuk. Ma viszont kevésbé hallok olyan dalt, ami lázba hozna, nem hallok a mai produkciók mögött értéket sem. Arról ne is beszéljünk, hogy ki hogyan énekel. Hallom, ahogyan az autotune-nal énekelnek, ami kitisztítja az ember hangját. Nem jó felé megy a világ. A könnyűzene semmiképp, és most nem szeretnék kilyukadni oda, hogy két-három éves zenei múlttal rendelkező emberek töltenek meg sportcsarnokokat. Nem is irigylem tőlük, ha valakinek ez tetszik, menjen és hallgassa. Abban viszont biztos vagyok, hogy ebben elsősorban a médiának van szerepe, hiszen ez szól éjjel-nappal a rádiókban is, és nem adnak esélyt az igényesebb rockmuzsikáknak.

Nekem most jelenik meg a harmadik szólóalbumom, és úgy gondolom, hogy mindegyik lemezen van egy-két olyan dal, ami nem annyira durva, „rádióbarát” is lehetne, de érdekes módon egyik rádióból sem hallottuk. Ez pedig nem csak az én dalaimra igaz. Kérdés, hogy ezek a dalok miért nem mehetnek le a rádiókban, ellenben a szerintem hallgathatatlan, igénytelen muzsikákkal. Valószínű, hogy a zenei szerkesztők érdekeltségétől függ. Például Bécsben a rádiókban Tina Turnertől kezdve Pink Floydig minden megy. Úgyhogy rádióhallgatás helyett utazás közben nálunk csakis CD vagy pendrive jöhet szóba.

Sokat gondolkodtam azon, hogy az 1970 és ’90 között alapított zenekarok tagjai miként jártak át egyik zenekarból a másikba. Talán sokan nem tudják, hogy a Pokolgép első tagjai között ott volt a mai Ossián együttes frontembere, Paksi Endre, de az is érdekes, hogy Kalapács József és végül te is – akihez leginkább kötjük a Pokolgép-dalok hangját – saját zenekarokat alapítottatok. Végül eljön az idő, hogy mindenki megleli a saját hangját, és elölről kezd mindent?

Nehéz helyzetben voltam, mert amikor meghívtak a legendás zenekarba – kezdjük most a sort a Pokolgéppel –, akkor vacilláltam, hiszen ott volt a Coda nevű zenekarom, amit nem szerettem volna feladni. Végül igent mondtam. A dalokat mindvégig a sajátjaimnak éreztem és érzem a mai napig, csupán annyi, hogy én jobban kedvelem a hard rock zenét. Itt is, és később a P. Mobilnál kaptam egy örökséget, Kalapács Józsefét, illetve Vikidál Gyuláét és Tunyogi Péterét, amit elfogadtam, és próbáltam a dalokat a legjobb tudásom szerint elénekelni.

Emlékszem, hogy azt mondtad, csak akkor vállalod el a Pokolgép zenekar énekesi pozícióját, ha párhuzamosan viheted tovább a Coda zenekarodat is.

Igen, szerettem volna, ha megmarad egyféle gyakorlásnak is akár. A Pokolgéppel akkor a lemezekhez köthető turnéink voltak. Szóval, volt egy nagylemez, ezt követte a féléves turné, majd egyéves szünet. Tehát nekem volt időm közben csinálni bármi mást is. A P. Mobil után jött egy jó ötlet, ez volt a Mobilmánia, ahol a P. Mobilból kikerülő énekesek álltak össze, így Vikidál Gyuszi, Tunyogi Peti és jómagam énekeltünk. A debütáló lemezünkön már sajnos nem tudott Tunyogi barátom énekelni…

Innen a Dinamit együtteshez hívtak át, ott is kaptam egy olyan örökséget, amit nem lehetett kihajítani. Ezek mind kihagyhatatlan lehetőségek voltak számomra. De most érzem magam a legjobban, a saját utamon. Nem kell időre csinálnom semmit, lemezeket sem. Most, hogy idén lettem hatvanéves, tervben volt egy lemez, de nem állnak még készen a dalok, én pedig határidő miatt nem szeretnék félkész munkát kiadni a kezemből. Amikor készen lesz, és jó anyag lesz, akkor majd kiadjuk. Így is rengeteg dal van, amit koncerten illene elénekelni, az előző zenekarok dalaiból is, a feldolgozásokból, illetve a sajátjaimból. Az ötvenéves születésnapom alkalmából megrendezett koncerten öt órát játszottam, az viszont már sok volt…

Sokan felteszik a kérdést, hogy vajon el fog-e tűnni a rockzene, mennyire veszik át a helyét a pop- és a könnyűzenei műfajok. A Rockfesztivál bizonyíték arra, hogy nagyon is él.

Nem valószínű, hogy ilyen problémákkal kellene szembenéznünk. Viszont a fesztiválok is nehezen működnek támogatás nélkül. Szerencsére egyre több a támogatás, egyre több megbecsülést kap ez a műfaj is. Köszönjük a Petőfi Kulturális Ügynökségnek és az NKA-nak is a ránk gondolást, és hogy érdemben fenn tudják tartani ezt a műfajt. Persze próbálunk megállni a saját lábunkon is.

Egy ilyen, a rockzenére épülő fesztiválnak megvannak a maga szimbólumai. A fekete ruha, az acélbetétes bakancs, a tetoválások meghatározzák a rockeréletstílust?

Ezt nehéz megfogalmaznom, mert az egész életemet így éltem, amióta az eszemet tudom… Az viszont valóban érdekes, hogy kezd divattá válni a „rockerkinézet”, a fekete cuccok, a bőrdzsekik, a kiegészítők és a tetoválások is. Talán itt is a lázadásról van szó. A fiatal rocker a külsőségeiben is szeret kitűnni az átlagos kinézetű emberek közül. Szerintem viszont belül épp olyan érzékeny ő is, ha nem érzékenyebb, mint az „átlag”.

Mesélted, hogy a gyerekeid megszületése előtt mindkét végén égetted a gyertyát. Milyen volt a te rockeréleted, fiatalkorod?

A koncertélmények a legmeghatározóbbak. Barátkoztunk a közönséggel, a koncert előtt és a színpadon is, minden arról szólt, hogy egy hullámhosszra kerüljünk az emberekkel. Az a jó, ha érezni a levegőben a feszültséget, hogy együtt van a zenekar, a zene és a közönség. A koncert után mindenkivel koccintani kellett. Ezt viszont egy időben túlzásba vittük. A könyvemben is leírtam, hogy alkoholista voltam. Amikor hasnyálmirigy-gyulladást kaptam, nyilván az alkohol miatt, akkor leálltam ezzel az életmóddal. Elég volt a harminc év alatt elfogyasztott mennyiség, ami miatt sokszor összetűzésbe kerültem zenészekkel, közönséggel is.

Most már kilenc éve nem iszom egy korty alkoholt sem. A két kislányom miatt nem is szeretnék olyan dolgokat fogyasztani, amik kizökkentenének a tisztánlátásból. Ez számomra nagy ajándék, és próbálom pótolni azokat a dolgokat, amiket elvesztettem a hosszú évek alatt. Az az életmód rengeteg időt vett el tőlem, a pénzről nem is beszélve. Akkor jó volt, nem is bántam meg semmit, kellenek azok a sztorik, megismételhetetlenek. De ma pia nélkül is ugyanolyan jókedvű tudok lenni.

Több rockoperában játszottál, némelyikben főszerepet.

Az utolsó rockopera, amiben szerepelek, a Kinizsi, a nép fia című darab. Ezt a siklósi várban játszottuk, én alakítom az öreg Kinizsit. Ezek az előadások segítenek nekem is, a közönségnek is megismerni a régmúltat, ezeket a korszakokat. Ilyen jellegű produkcióval egy rockkoncerten nem lehet előrukkolni. A másik szívügyem a Csaba királyfi című székely nemzeti rockopera, amelynek az ősbemutatója a szárhegyi Lázár-kastélyban volt, s a pályafutásom egyik csúcspontja, hogy ezt a darabot Csíksomlyón is előadhattuk.

2010 óta létezik a Rudán Joe Akusztik. Ez egy meglehetősen éles váltás az addigi rockzenei pályafutásodat nézve. Visszavonulást jelent ez a kemény, őrjöngős dallamoktól?

Mindig is tetszettek a meghittebb hangulatú, egy-kétszemélyes zenészprodukciók; ilyenkor sokkal közelebb kerülök érzelmileg a közönséghez. És talán saját magamhoz is. Le tudunk ülni akár harminc-negyven embernek is játszani.

Ami ehhez nagy lökést adott, az David Coverdale volt, aki a Deep Purple-ben és a Whitesnake-ben is énekelt. Láttam egy koncertet, valószínűleg egy sajtótájékoztató lehetett, és ő egy gitáros barátjával ezen a kis helyszínen adta elő a nagy slágereit az akusztikus gitárra áthangszerelt változatban. Az egész sokkal lazább volt, nyugodtabb énekkel, ünnepibb hangulattal – nagyon tetszett. Először csak a poén kedvéért, Tóth Laci barátommal kezdtünk hasonlókat csinálni. Akkor költözött ő is Kozármislenybe, ahol én is lakom. Áthívtam, leültünk a kanapéra, és akkor mindent, ami számunkra fontos volt, amiket szerettünk, közös dal volt, eljátszottunk. Ezeket később pontosabban összeraktuk. Közben a haveri társaságban is elterjedt, hogy van egy kis duóm, és az egyik barátom meg is hívott minket a sörözőjébe játszani, tulajdonképpen innen indult.

Különben nagyon érdekes, mert ahogy összeraktuk a műsort, két héttel később megláttam, hogy Kalapács Józsi barátom Kalapács és az Akusztika néven valami hasonlót csinál. Kiderült, hogy egyikünk sem másolt a másiktól, egyszerűen mindkettőnknek erre volt szüksége. Az útkeresés mindig benne van, újat keresni és találni. Ezért is vágok bele mindenbe, fogadok el minden felkérést, meghívást. Ugyanez volt akkor is, amikor egyszerre, párhuzamosan több zenekarban játszottam. Sokszor nehéz volt őket összeegyeztetni, a Coda, a Pokolgép, a P. Mobil, később pedig a Mobilmánia zenekar programjait, de én mindig több lábon álltam. Ha csupán egy zenekarom lenne, ha mindig ugyanazt a húsz-huszonöt dalt énekelném, az engem nem elégítene ki. Örömmel tölt el, hogy működik ez az akusztikus dolog, mert nagyon szeretem csinálni, bár sokkal több odafigyelést igényel, mint a hangos, dübörgő zenekar melletti éneklés. De az igazi levezetés a dob püfölése, a gitár üvöltése, az orgona sivítása, a basszus gyomronvágása mellett történik, akkor aztán lehet üvölteni rendesen. Néha már hiányzik a hangos zenekar, és így a kettő szépen kiegészíti egymást.

A zene mellett viszont egy idő után szükségem volt egy másféle hobbira, ekkor jöttek az oldtimer autók. Kikapcsol a velük való munka, a felújítás, a restaurálás. Most ez a hobbi is takaréklángon ég, hiszen van két kislányom, most ők a legfontosabbak. A család most mindent háttérbe szorít nálam, fellépéseket, autóhobbizást. Ez a hatvanéves jubileumi év még tele volt fellépésekkel, de jövőre visszaveszek a fellépésekből, utazásokból. Majd ha felnőnek, és ott tartunk, hogy már kizavarnak a szobájukból, akkor újból belehúzunk a rock and rollba!

A teljes interjú a Helyőrség oldalán olvasható.

Fotók: Magyari Lukács