Bármelyik család története érdekes lehet? Könyvbe való? Filmre illő?

„Az ember legkésőbb késő tizenévesen vet számot, kicsoda ő és honnan érkezik, kik voltak az ősei, milyen jellegű a környezete például földrajzi és biológiai szempontból, hogyan viszonyul ő maga a nyiladozó elméjével a számára adott keretekhez (ahogyan Csokonai írja: »Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek / Szavára mozgasz? s végre mivé leszel?«)” – olvashatjuk Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai című könyvében, melyben az író arra vállalkozik, hogy összegezze, milyen válaszokhoz jutott a kamaszkor óta tartó számvetésben.

Ha könyvben megjelent önéletírást olvasok, mindig felötlik bennem, mi vitte rá a szerzőt arra, hogy az olvasók elé teregesse az élet többgenerációs hordalékát. Az utóbbi évek ilyen olvasmányélményeiről – Oravecz Imre A rög gyermekei, Vida Gábor Egy dadogás története, Ferenczes István Veszedelmekről álmodom, Bereményi Géza Magyar Copperfield vagy Nádas Péter Világló részletek című könyveiről – mind beszámolhatnék, mégis azt érzem, Térey János kötete bármennyire is illeszkedik ebbe a felsorolásba, mégis teljesen más, és erről kell most írnom. Mert ez hagyaték. A töredékessége nem poétika, hanem megmásíthatatlan tény. 

„A kötetben közölt szövegváltozat a szerző számítógépének kozmosz altábor elnevezésű fájlján alapul, amelyet 2019. június 3-án, hétfőn bekövetkezett váratlan halála előtti csütörtökön, május 30-án délután 16 óra 52 perckor mentett el utoljára, mielőtt másnap délelőtt szülővárosába, Debrecenbe utazott volna érettségi találkozóra” – összegzi Nagy Boglárka a szerkesztői utószóban. Mennyire pontos és ugyanakkor mennyire esetleges adatok kapcsolhatók ma már egy kézirathoz, mennyi borzongást okoz arra gondolni, hogy Térey igyekszik öt előtt befejezni az aznapi penzumot, mert fontos dolga van, elígérkezett valahova vagy épp az övéi várják otthon, hiszen másnap elutazik.

Köztudott volt, hogy az író ezen az emlékiraton dolgozik, több részt publikált is belőle, barátai olykor meg is jegyezték mosolyogva, hogy korai még ilyen fiatalon ez a műfaj. Ő viszont nem így gondolta, nem így érezte – mintha valami leküzdhetetlen nyugtalanság gyötörte volna, hogy mindent leírjon, egyszer s mindenkorra legyen kimondva minden, ami számít.

A munka alapkérdése a viszonyulás felelősségével szembesít:

„Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol.”

A debreceni gyermek- és kamaszkor elmesélése közben nemcsak a család történetét írja meg, hanem a városét és a korszakét is a múlt jelenbe átnyúló csápjaival együtt. „Debrecen épületeinek jelentős hányada nem arról nevezetes, hogy létezik, hanem hogy valami másnak a helyén áll” – jegyzi meg. Ez a valami/valaki helyett létezés alapélmény az emlékező életében is. Felsejlik a terheltség megannyi rétege.

Beleszületni egy veszteségtapasztalatba már önmagában teher – a család elsőszülöttje pár hónapos korában meghalt, ő a kistestvér pedig, aki örökli egy halott kisbaba ruháit, játékait, és fel sem ismeri, hogy a nővére vagy ő maga van-e egy-egy babakori képen, rendszeresen kilátogat a temetőbe a szüleivel megállni egy sír mellett, a hiány és a gyász módozatait végignézni. Mintha e pici lány halálával siklana ki minden – holott az emlékező író épp emiatt születhet meg: ha Anikó életben marad, János nem létezne.

Aztán a felnőtt Térey (vezetéknevét Tóthról Téreyre változtatja) számbaveszi az anyakönyvi kivonatok alapján családjukban a csecsemőhalálokat és a névadás konok ismétlődését.

„Eszébe jutott-e ükapámnak a harmadik Ferkó mosolyát látva az első Ferike arcocskája, gügyögése, vagy a másodiké, aki már érthető szavakat is mondott, és átfordult a hímzett takarón heverve?” – teszi fel a kérdést.

A távolodás útvonalait ismerjük meg, a kapcsolatok szűkülő lehetőségeinek megváltatlanságát, a remény csalfa természetét. Milyen ravasz dramaturgia törvényszerűségei mentén kuszálódnak össze az életek, kerülnek felszínre sírok az otthonunk alól, árnyékok a lelkünk mélyéből?

Mintha felnőttfejjel is a kamaszok önvédelmi cinizmusa munkálna a sorok mögött:

„Láttam ebben némi isteni morbiditást, hogy éppen a mi őseinket hívják boldogoknak! […] Mosolygós családi képeiket nézve nem tudok nem gondolni rá, micsoda keserves és kegyetlen irónia veti itt szét a repedező falakat” vagy „Hogy rosszul értelmezett alázat volt-e ez vagy Stockholm-szindróma, nem szeretném eldönteni. Ezt a férfit rendelte neki az Úr, és ő képtelen volt ellépni mellőle. Pedig hányszor hívta a nagynéném Pestre, hozzon engem is magával, mentsen meg minket! Nem mentett meg”.

Máskor meg: „Ki a csuda váltsa meg ezt a házat, ezt a zaklatott családot, anyámat, apámat meg engem?”

A kilátástalanság nem végérvényes, legalábbis jó tudni innen nézve, hogy a Boldogh-házból egy nagy ember jött közénk, korunk egyik nagy költője.

Olykor zavarba ejtő vagy felkavaró a személyesség ilyen mélyeire nézni, de a megértés megér ennyi áldozatot. Térey ugyanis nem a megbocsátással küzd, számára nem ez a nagy feladat. Az ő útja a megértés, az ő célja a megérkezés. Hova is? Nem ide. Mert léteznie kell olyan világnak, amelyik nem ez. Mert muszáj hinni abban, hogy elég távolra lehet kerülni ettől. Mégis egy 2018-as bejegyzéssel úgy ér véget ez a könyv, hogy belesajdul az ember lelke.

Amikor Térey 2019. május 30-án 16 óra 52 perckor bezárja a dokumentumot, az emlékirat utolsó bekezdése ez marad:

„Nincs kedvem fogalmazni, nincs kedvem alávetni magamat az ábrázolás kötelességének. Eladtuk. Ami engem illet, majdnem eladtam az utolsó debreceni, Debrecen környéki négyszögölömet is. Jövőre annyi idős leszek, mint nagyapám volt az államosítás idején. Hátráltam eleget, most már tényleg nincs hova tovább.”

Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai. Jelenkor, 2020.

Az írás a Magyar Kultúra magazin 2022/2. számában jelent meg.