A történelmi Óbuda Budapest 1873-as egyesítése előtt önálló város volt. Története a római időkre nyúlik vissza: az ókori nép katonai tábort, polgárvárost, amfiteátrumot, fürdőt és helytartói palotát épített fel itt. A középkorban pedig megint csak sajátságos helyzete volt, hiszen Nagy Lajos 1343-ban édesanyjának, Erzsébetnek adományozta az óbudai várat. 1355-ben felosztották a várost: az északi része az óbudai káptalannál maradt, a déli fele pedig a királyi várral együtt királynéi birtokká vált. A 14. század végén Zsigmond király egyetemet alapított a káptalani városrészben, ennek emlékét őrzi a Zsigmond tér és a Zsigmond utca neve.
Buda 1526-os elfoglalásakor a törökök mindent letaroltak, utána pedig nagy betelepítési hullám következett, amelynek során Óbuda számtalan barokk épülettel gazdagodott. Az 1738–39-es pestisjárvány ugyancsak megtizedelte a lakosságot. A következő betelepítés során dunai svábok érkeztek Óbudára. Ők azok, aki a kerület német ízű kultúráját megalapozták. Ekkor alakult ki a keskeny, kanyargós utcákból álló korabeli településszerkezet. A svábok szőlőtermesztéssel foglalkoztak.
Fenn a Táborhegyen
Óbuda táborhegyi részén a 12. században királyi udvarház épült, amelynek a kiváltságait a 13–14. században megerősítették. I. Lipót 1659-ben Zichy István grófnak adta Óbudát, akinek a családja 1686-ban telepedett le itt.
1691-ben Esterházy Pál nádor tizenegyezer fős zarándokcsapatot vezetett az ausztriai Máriazellbe. A zarándoklaton részt vettek a Zichyek is. 1702-ben a két testvér, Zichy László és Péter elkészíttette a mariazelli kegyszobor másolatát, a Kiscelli Madonnát, amit kastélyuk kápolnájában helyeztek el. Péter 1724-ben külön kápolnát építtet, és a szobor átkerült abba. A Kismáriacellnek nevezett kápolna ma már nem áll, de eredetileg a kiscelli kastélytól északkeletre lehetett.
A Zichy család két trinitárius kolostort is alapított: a makkosmáriait – amelynek temploma ma is áll –, valamint a kiscellit. (A trinitáriusok hadifoglyok kiváltásával foglalkoztak.) 1737-ben kezdtek el tárgyalni Zichy Péter özvegyével, aki nekik adta a kiscelli dombon álló kápolnát, amit kolostorrá bővítettek. A kolostorban egy kis kórház is működött.
II. József 1783-ban más szerzetesrendek mellett a trinitáriusokat is feloszlatta, akik elhagyták a kolostort. Így az addig virágzó Kiscell elvesztette a vallási jelentőségét. A kolostor barokk berendezését elárverezték, a Kiscelli Madonna az óbudai Szent Péter és Pál-plébániatemplomba került. A kolostorépület először katonai ruharaktár, majd laktanya lett, de 1786-ban már katonai kórházként üzemelt. Érdekesség, hogy a házba került hadirokkant férfiak a családjukkal együtt költözhettek be. A kórház csak az 1890-es években szűnt meg.
1910-ben Schmidt Miksa bútorgyáros vette meg az épületet és a környező területeket: az előbbit kastéllyá alakította, az utóbbiakon ősparkot hozott létre. A gyáros néhány évvel később megismerkedett Turcsányi „Mágnás” Elza büfédámával, aki hamarosan Miksa kitartottja és igazi úrinő lett. Úgy tűnt, arany élete volt, azonban Krúdy Gyula másképp vélekedett erről a kapcsolatról: „Azokat a nőket, akik megtetszenek neki (Max Schmidtnek), fehér menyasszonyruhában, mirtuszkoszorúval érckoporsóba fektette, és úgy imádta őket. Mágnás Elza sokkal butább volt – mint társnői mondták –, hogy ellentmondhatott volna a gazdag embernek.” A románcnak mindenesetre tragikus vége lett: Elzát a cselédlánya, Kóbor Rózsi és annak szerelme megfojtották, holttestét pedig a Dunába dobták.
Schmidt 1935-ben halt meg. Végrendelete értelmében a kastély, a kert és hatalmas műgyűjteménye a fővárosra szállt. Az volt az akarata, hogy a kastélyban rendezzenek be iparművészeti múzeumot, a városvezetés azonban hagyatékának nagy részét elárvereztette.
1941-ben a Székesfővárosi Történeti Múzeum, a BTM elődje nyílt meg itt, majd 1945-ben szétlőtték és kirabolták az épületet. 1949-ben újranyitott a múzeum, de 1956-ban aztán megint erődként használták a szovjetek ellen. 1976-ban átfogó felújítási munkálatokba fogott a főváros, azóta itt működik a Kiscelli Múzeum.
A Kiscelli Múzeumnál húzódó lépcsőn leérve a Szent Margit Kórházhoz érkezünk, amit 1897-ben nyitottak meg, és kezdetben a Szent János Kórház részlegeként üzemelt. 50-60 000 lakos ellátásáért felelt, három osztálya volt, és az orvosok mellett irgalmasrendi ápolónővérek szolgáltak itt. A második világháború végén katonakórházzá alakították át, komolyabb bombatalálatokat kapott. A romos épületet lassan felújították, majd 1950-ben önálló intézménnyé vált a benne működő kórház. A lakosságnak az 1970-es években épült óbudai lakótelepek miatti megnövekedése fejlesztéseket tett szükségesség: 1981-re felépült az A, a B és a C pavilon, újabb osztályok létesültek, majd 1996-ban a spirituális támogatást keresők számára a kórház saját kápolnája is megnyílt.
A Goldberger Textilgyár
A Goldbergerek eredetileg aranyművesek voltak, ám Goldberger Ferenc 1784-ben kékfestőüzemet alapított Óbudán. A kis vállalat nagyon gyorsan fejlődött, az édesapa hamarosan már csak az értékesítéssel foglalkozott, míg fia, Sámuel a textilgyártásért felelt. A Pilvax mellett elhelyezkedő üzletük volt Pesten a harmadik olyan, ahol bevezették a gázvilágítást. Goldbergerék támogatták az 1848–49-es forradalom és szabadságharcot, katonai ruhákat gyártottak. Emiatt a szabadságharc leverése után nagy összegű hadisarcot fizettettek velük, és termékeik jelentős részét be kellett szolgáltatniuk.
Goldberger Sámuel elhunytával felesége, Adler Erzsébet vette át a gyár irányítását, amely hamar talpra állt. Az özvegy 1861-ben fiainak adta át a céget. 1857-ben a Pest-Budára látogató Ferenc József is felkereste a gyárat, 1867-ben pedig nemesi címet kapott a család. Ekkor vették fel a Buday előnevet.
A család jelentős tagja volt Goldberger Leó, aki számos újdonságot vezetett be a gyárban. A harmincas években már külföldre is gyártottak és világkiállítási díjakat is elnyertek. Goldberger Leó korának jól ismert és nagyra becsült személyisége volt. 1937-ben az ő anyagi támogatásával jött létre a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem textilkémia tanszéke. Tagja volt a felsőháznak is. A Gestapo 1944-ben Mauthausenbe hurcolta. Bár megérte a tábor felszabadulását, 1945. május 5-én elhunyt. A gyárat ezután államosították. 1989-ben tönkrement, 1997-ben végleg felszámolták.
A gyár történetéről itt írtunk részletesen.
Az óbudai zsinagóga
Az első hiteles forrás, amely a zsidók óbudai jelenlétéről tanúskodik, egy 1349-ben keletkezett okirat. A 15. században már számottevő zsidó közösség élt Óbudán, de ez a mohácsi csata után elpusztult. A 18. században morvaországi területekről érkeztek ide zsidók: 28 család, összesen 88 fő. A családok a Zichyék védelme alatt álltak, kiváltságokat kaptak tőlük: saját istentisztelet tarthattak, saját bírósággal rendelkeztek, ingatlanokat szerezhettek, üzletelhettek. Kóser kocsmájuk és mészárszékük is volt. Óbudán nem tömörültek gettóba, elszórtan éltek. Vallási életük központja a mai Lajos utca területe (akkor Zsidó utca) volt, ahol első imaházukat építették.
1783-ban költöztek át első zsinagógájukba, amit hamar kinőttek, így 1746-ban Zichy grófnő az épület megnagyobbításáról döntött. A barokk stílusú zsinagóga 1767 és 1769 között készült el, a helytelen alapozás miatt azonban a falak nagy részét újra kellett építeni. Az épület új, déli homlokzatot, oszlopos előcsarnokot és tetőszerkezetet kapott. 1821-ben szentelték fel, az ünnepségre még József nádor és külföldi vendégei is ellátogattak. 1944-ben az Óbudai Hitközségnek még mintegy 3600 tagja volt, a holokausztban azonban háromezren elpusztultak közülük. Mivel a hitközség eltűnt, az épület is pusztulásnak indult. Az 1960-as évek közepén eladták. Ide került a Textilmúzeum elődje, majd a Magyar Televízió díszlet- és kellékraktára rendezkedett be benne. 2010 tavaszán az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség visszavette a zsinagógát, 2016-ban teljesen felújították az épületet.
A Kéhli vendéglő
Mivel Óbudán sok szőlőműves élt, a borkészítésnek is hagyománya volt. Ennek köszönhetően sok kocsma és vendéglő működött a városban. Közülük ma is üzemel a Kéhli vendéglő, amit az 1700-as években a Strasbourg melletti, Kehl nevű falucskából érkezett család nyitott meg 1885-ben. Kéhli Károly a Kiskorona utcában nyitott ivót, ami csak pár méterre volt a mai Kéhlitől, helyén azonban ma már panelépületek állnak. A ma is létező éttermet Kéhli Józsefné nyitotta meg: helyi bort mértek benne, és hidegtálakat kínáltak hozzá. Az 1930-as évektől Tarcsa néni vezényletével melegkonyhát is vittek.
A Kéhli leghíresebb törzsvendége pedig Krúdy volt, aki élete utolsó három évében a vendéglővel szemben lakott. Ott, ahol ma a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum működik. De nemcsak Krúdy járt ide gyakran, hanem Márai Sándor, valamint a kor nagy sztárjai közül Latabár Kálmán, Csortos Gyula és Gózon Gyula is.
A háborút követően a régi jó napoknak is vége szakadt: Kéhli Ferenc visszaadta az iparengedélyét, hogy a családjával legalább az épületben maradhasson. Az 1960-as, 70-es években a régi Óbudát fokozatosan átépítették, panelrengeteget húztak fel a környéken, a Mókus utca e szakasza azonban sértetlen maradt, így 1981-ben a Kéhli is újranyithatott.
Át az Árpád híd alatt
Az Árpád híd alatt áthaladva (miután körbejártuk az ott található ókori római termákat) az egykori Zichy-kastély épületéhez jutunk, amit 1746 és 1752 között, barokk stílusban építettek. Óbuda 1659-ben került a Zichy család birtokába, a kastélyt Zichy Miklós tervei szerint kezdték el felépíteni. Az épület a 19. század folyamán ruharaktárként szolgált, az 1950-es években pedig szükségszállásokat létesítettek benne. Ma az épületeiben található a Kassák Múzeum, a Vasarely Múzeum, a Térszínház, az Óbudai Múzeum, valamint a Kobuci kert, ami a kolbászos buciról kapta a nevét.
| A Zichy-kastély történetéről itt írtunk. |
A Hajógyári-sziget
1867-ben megalakult az Osztrák–Magyar Császári és Királyi Duna Flottilla, ami az 1910-es évekre világviszonylatban is a legjelentősebb ilyennek számított. A határfolyók védelmét monitor típusú hadihajókkal végezték. Az első monitorpár 1871 tavaszán készült el: a Maros és a Lajta nevet kapták.
A Hajógyári-sziget így vált fontos helyszínévé a magyar ipartörténetnek: 1835-ben az Első Duna-Gőzhajózási Társaság szerezte meg, 1836-ban elkészült az első hajó, az Árpád, majd 1844-ben a Széchényi gőzhajó, amelynek felavatásán először hangzott el élőben a magyar himnusz.
A sziget a római időkben Hadrianus helytartó birtoka volt, és ő csodaszép palotát épített fel itt, ám erre ráépült a hajógyár. A 19. században ugyan feltárták a palota romjait, de végül a hajógyár miatt visszatemették őket.
Óbuda gyárváros volt.
Hajót, textilt, szeszt gyártottak itt, malmok és gázgyár is üzemelt a városban, de itt működött a selyemgombolyító is, aminek nevét a Filatorigát őrzi. Harisnyagyár, kalapgyár, textilfestőgyár, dohánygyár szolgálta ki a lakosokat. Az óbudai házgyárat 1964-ben alapították, ennek a termékeiből épültek fel a lakótelepek.
Három téglagyára is volt. 1944 tavaszán Óbuda területén rendezték be azokat a gyűjtőtáborokat, amelyekből a zsidókat továbbhurcolták.
Saly Noémi városmeséje itt visszanézhető, a sorozat korábbi részei pedig itt olvashatók.
Nyitókép forrása: Fortepan
