- Amikor a Benkó Dixieland Band alakult, a jazz Magyarországon szórakoztató zene volt, később rétegműfaj lett. Önök azonban ötven éve képesek népszerűek és igényesek is lenni? Mi a titok?
- Ha azt mondanám, hogy 1957-ben tudatosan eldöntöttük, merre indulunk, nem mondanék igazat. Arról volt szó, hogy összeállt néhány fiatal, aki együtt szeretett volna muzsikálni, és játszotta, ami neki tetszett. És mi tetszett? Egyrészt az, ami a világot negyven évig uralta, a swinges, big bandes jazz muzsika, ami tulajdonképpen addig a szórakoztató zene volt. Másrészt a rock and roll a szabadsága, a forradalmisága miatt. Ezért a Benkó Dixieland Band dixieland cím alatt elkezdett játszani nagyon sokféle muzsikát. Ennek köszönhető, hogy a kezdeti időszakban rengeteg helyen játszottunk, és hogy zenészek sora próbálkozott nálunk: Oroszlán György, Solymos Tóni, Laux, Benkő, Frenreisz. A legtöbbjüknek azonban ebből a benkós zenei kavalkádból éppen a dixieland nem tetszett, így ők sorra kiléptek a zenekarból. 1962-től olyan zenészek maradtak nálam, akik végleg a dixieland mellett döntöttek. Ekkortól sikerült a köztudatban egy olyan fogalmi kört kialakítani, hogy van a könnyűzene, a komolyzene, és van a Benkó, amely olyan népszerű, mint a beat zenekarok, és olyan igényesen játszik, mint a klasszikus zenészek. A folyamat végeredménye pedig az lett, hogy a velünk muzsikáló külföldi vendégzenészek egytől egyig elcsodálkoznak kiemelkedő népszerűségünkön. A jazz koncerteken a világon 10000 néző nem szokott lenni. Irigylik közönségünket, akik elegánsan felöltözve, a jazzt hozzáértően hallgatva, kiemelkedő lelkesedéssel ünnepelnek bennünket, és nagyra értékelik törekvésünket, hogy a dixieland muzsikát a Zeneakadémiák, Kongresszusi Paloták színpadaira vigyük .
- Arról gyakran esik szó, hogy a rock and roll hogyan szivárgott be az országba, de honnan merítették önök a zenei inspirációt?
- A swing korszak nagy klasszikusait már addig is játszották idehaza. Hozzáférhető volt már pár lemezfelvétel is. Az ötvenes évek közepén az emberek egyre nyíltabban érdeklődtek a nyugat zenéi iránt. 1956 nyarán a füredi mólón már rock and rollt játszottak felvételről. Az újdonság az LP volt, sokunknak volt már szalagos magnetofonja, amelyekkel egymásnak másoltuk a lemezekről és a rádióból leszedett felvételeket. A dixielandet először Louis Armstrong számainak másolásával kezdtük elsajátítani, majd hamarosan átvette a másolás szerepét a műfaj lényege, az improvizáció. Egy nagyon felszabadult zenei korszakunk következett, amit az improvizációk jelentettek, a szervezettséget a számok bevezetésének és legvégének hangszerelésével biztosítottuk.
- Hogyan sikerült ekkora közönségre szert tenni?
- Benny Goodman volt az első, aki a Carnegie Hall-ban az étkezést, táncolást kizárva mai értelembe véve koncertszerűen játszott jazzt. Azóta is számos olyan előadó volt és van, aki a jazz műfaját előadási formájában is a klasszikus zene irányába akarta fejleszteni. Benkó Sándornak végig az volt az elképzelése, hogy a jazzt a kocsmák világából kiemelve a Zeneakadémiák közönségéhez viszi el. A közvetlen kapcsolat a közönséggel a klubokban, táncos rendezvényeken mindig is nagyon fontos volt nekünk, de közben szerettük volna megmutatni, hogy a klasszikus zene kedvelőivel is meg lehet szerettetni a dixieland muzsikát. Hogy ez mennyire nem volt légből kapott ötlet, azt kiváló művészkollégák - köztük Marton Éva, Hamari Júlia, vagy Jandó Jenő és Szabadi Vilmos - elismerése bizonyítja. Törekvésem egyik legnagyobb eredménye volt, amikor annak idején Ferencsik János karnagy úr bennünket hallva azt mondta: "Sándor, klasszicizálódtatok! A Zeneakadémia klasszikus évadját záró négy koncertnapomból kettőt nektek adok". Azóta minden év december 28-29. napján mi adunk koncertet a Zeneakadémián, hagyományosan teltház előtt. Több évtized alatt a klasszikus közönség is befogadta a Benkó Dixielandet.
- Sportcsarnokokat töltenek meg, fesztiválokon aratnak sikereket. Miért van szükség még a Török Pál utcai apró Benkó Klubra is?
- A jazzt a klub élteti. Az az a hely, ahol kiengedjük a szelepet, lazábbak vagyunk, merünk viccelődni, kipróbálunk új dolgokat. Ezért ragaszkodunk negyven éve a Kálvin tér melletti Török Pál utcában, szerda esténként működő klubunkhoz. Külön érdekesség, hogy a mai klubunk termében kezdtünk 1957-ben gyakorolni, és a jelek szerint végig ott is maradunk.
- Igaz, hogy New Orleansban felléphettek olyan klubban, ahol addig csak a feketék játszhattak?
- Ez így igaz. A Benkó Dixieland története során majd 70 kiemelkedő jazz világsztárral dolgozott együtt, akik közül számosan New Orleansban születtek. A legjobb kapcsolat alakult ki köztünk, mérhetetlen sok mindent tanultunk tőlük, ők viszont szerettek velünk játszani. Van New Orleansban egy Preservation Hallnak nevezett hely, ami tulajdonképpen egy rettenetes, lepusztult kocsma döngölt föld padlóval, fa priccsekkel, majd száz éves füstszaggal. De hát New Orleansnak ez a bája. Ebben a klubban hagyományosan csak idős helyi fekete zenészek játszanak. Amikor megtudták, hogy a városban lépünk fel, meghívtak bennünket, látogassuk meg őket. Felajánlották, adjunk koncertet ebben a "fekete szentély"-ben. Nagy megtiszteltetésnek éreztük invitálásukat, fellépésünket filmen és tévéadásban is rögzítették.
- Úgy tudom, lett volna lehetőségük arra, hogy amerikai lemezcéggel szerződjenek. Mégis itthon maradtak. Miért?
- Rengeteg ajánlatot kaptunk, de igazából a legtöbb egyéves turnékról, luxushajón való muzsikálásról szólt. Mivel mi mindannyian munka mellett zenéltünk, sosem kínáltak annyit, amennyiért megérte volna megkockáztatni, hogy itthon elveszítjük az állásunkat. De egyszer mégis becsúszott egy ilyen. Az amerikai RCA lemezcég kínált három éves szerződést, én mint zenekarvezető kaptam volna 3 millió dollárt, a zenekari tagok pedig fejenként 600 ezret. Ekkora pénzről soha álmodni sem mertünk, úgyhogy ezen már érdemes volt elgondolkodni, de még így is sokat gyötrődtünk. Az egyhetes tárgyalássorozat végén aztán én azt mondtam, hogy szívesen elszerződnénk egy évre, és majd, ha mindkét félnek megfelel, akkor aláírnánk újabb két évet. Ajánlatomat hallva elcsodálkoztak, majd ajánlatukat visszavonták. Másik tárgyaló felüket, Diana Rosst pedig szerződtették. Csak később tudtam meg, miért. Egy ilyen üzletnél a lemezcégnek az első év csak kiadás. Ha minden jól megy, a második évben visszajön a pénze, és a harmadik évtől kezd nyereséges lenni. Ezt akkor én, egy egyáltalán nem üzleti szemléletű világból érkezve nem tudtam. De nem bántuk meg, hogy így alakult. Odakint amerikai sztárok lettünk volna, amíg látnak bennünk fantáziát, és ha már nem, pár dollárért játszhattunk volna kis csehókban. Így viszont elégedett magyar művészek vagyunk nagyon hálás közönséggel.
- Mi a véleménye a hazai mezőnyről és az utánpótlásról?
- Nagyon tehetséges, nagyon profi előadók játszanak ma Magyarországon dixieland muzsikát, de sokkal nehezebb körülmények között, mint mi annak idején. A legnagyobb különbség köztünk talán az, hogy mi mindig is hobbiból, a nyugdíjazásunkig munka mellett muzsikáltunk, a mostaniak azonban megélhetési zenészek. Más lett a közönség érdeklődése is, a jazz nehezebben találja meg a hallgatóságát. Ezért az utánpótlásnak sem könnyű a dolga. Nálunk a Benkóban egyébként már minden hangszerre megvan az utód, őket most, a május eleji jubileumi koncerten be is mutattuk. Elképzelhető, hogy ha majd mi, öregek már mind kidőlünk, létrejön egy olyan Benkó Dixieland Band, amelyben senki nem muzsikál az eredeti tagok közül, de az új tagok a zenekar hagyományát viszik tovább.
