A rendszerváltás a magyar történelem olyan ritka tüneménye, hogy aligha kérdéses, az időszakból fennmaradt fotók a legfontosabb, mindenkinek-látni-kell dokumentumok részét képezik. Bánkuti András Balogh Rudolf- és Táncsics Mihály-díjas fotóriporter Fészek Galériában megrendezett, Évfordulók című kiállítása több, a múlthoz tartozó diktatórikus díszletszimbólum és felfokozott érzelem közt teremt egyensúlyt. Megmutat, feltár, beavat.
Történelmi eseményt fotózni nem kis felelősség. Mi legyen a képen? Tíz-húsz-harminc év után azok, akik nem voltak tanúi az eseményeknek, e képekből alkothatnak fogalmat az akkori történésekről. Ami pedig kimaradt, az akár el is veszhet örökre.
A történelmi pillanat súlyát hordozó fotó a jelenhez fiatalodik. Bánkuti következetesen átgondolt mindent, tudta, mit csinál, amikor belefotózott egy halhatatlan pillanatba. Képei varázsa, hogy nincs bennük tolakodás, nincs rajtuk hatásvadász momentum. Nincs felesleg, és nincs hiány. Fény van a fekete-fehéren.
Bánkuti András 1989 decemberében a legfontosabb helyszíneken volt ott: Románia, berlini fal, 301-es parcella. Egyik, az utóbbi helyszínen készült, mindössze elhagyatott tájból, fára aggatott koszorúból és nemzetiszínű szalagból álló fotója megdöbbentő erejű. A 301-es számmal ellátott kő jelzi: határhoz értünk, mindjárt átlépünk egy másik, egyelőre sok bizonytalansággal teli világba, ahol immár új szabályok szerint folytatódhat az életünk. Kopár, kies tájon járunk. Hogy túljutottunk-e a 301-es parcellán? Döntse el mindenki magában. Addig pedig nézegesse a fotót.
A rendszerváltáshoz kötődő képek kiválogatásában a hitelesség és az objektivitás volt a döntő: találunk fotót Nagy Imre és mártírtársai újratemetéséről csakúgy, mint a Kádár János ravatalánál gyülekező, kegyeletét leróni szándékozó több ezres tömegről.
Az idén harmincéves rendszerváltásról készült fényképek az ebben az évben negyvenéves, Markó Iván vezetésével megalakult Győri Balettről megörökített képekkel egészülnek ki. A két, egymástól nagyon eltérő témát a szerző személye és a képeit jellemző lendületesség, mozgalmasság, lírai érzékenység köti össze.
A rendkívül intenzív, különböző méretekben megtalálható munkák hol egy-egy művészt, hol egy-egy színpadi előadás jelenetét mutatják be, és némi bepillantást is nyerhetünk a kulisszák mögé, a művészek külvilágot kizáró magányába. Horváth Erika, Ladányi Andrea, Krámer György néz ránk vagy épp félre a fotókról. Egy kultikus, ma már legendás társulat teréből és lelkivilágából kapunk ízelítőt. Bánkuti nagyon érzékenyen ábrázol, anélkül, hogy zavarna, vagy zavart keltene.
Kicsit olyanok ezek a fotók, mintha a diszkosz eldobásának pillanatában készültek volna, és azt merevítenék ki: átjön az energia, a lendület, a kezdést meghatározó lelkesedés, de a valódi hatás hosszú idő után értelmezhető. Évtizedek múltak el, és éppen most vagyunk a diszkosz földet érésének pillatanában. Ezért is tesz a kiállítás minden egyes darabja mérhetetlenül mély benyomást a befogadóra, tartozzon bármelyik korosztályhoz.
Bánkuti képein a rutinnak nincs semmi nyoma. Mindegyik alkotás nagy odafigyeléssel, gondossággal készült. A fotós tisztában volt felelősségével. Nem nézett félre, nem kattintott mellé.
Tüntetés Budapesten a Petőfi szobornál, 1989. március 15-én. Fotó: Bánkuti András
