Se porszívók, se szabályok, se szégyen

„I remember you well in the Chelsea Hotel
You were famous, your heart was a legend
You told me again you preferred handsome men
But for me you would make an exception
And clenching your fist for the ones like us
Who are oppressed…"

„Jól emlékszem rád a Chelsea Hotelből / Híres voltál, a szíved legenda volt / Azt mondtad, a jóképű férfiakat szereted / De miattam kivételt teszel / És ökölbe szorítod a kezed az olyanokért, amilyenek mi vagyunk / Akiket elnyomtak" – énekelte Leonard Cohen Chelsea Hotel 2. című dalában.

A számot egy felejthetetlen éjszaka ihlette. Cohen egy késő tavaszi estén sétálni indult, de mivel nem talált megnyugvást, visszatért a hotelbe. A liftben egy furcsa öltözetű, göndör hajú lánnyal találkozott, és miután összegyűjtötte minden bátorságát, megkérdezte tőle, kit keres. Mikor kiderült, hogy Kris Kristoffersont, Cohen azt válaszolta, ő Kris Kristofferson, és ekkor már mindketten tudták, hogy együtt töltik az éjszakát.

A lányt később a rock és a blues talán legmeghatározóbb hangjaként, Janis Joplinként ismerte meg a nagyvilág.

Azonban nem csak az ő történetük fűződik az ikonikus épülethez. Itt jött össze Jean-Michael Basquiat és Madonna, itt írta a Meztelen Ebédet William Burroughs, itt készítette első fotóit Robert Mapplethorpe, itt gyilkolták meg Sid Vicious szerelmét, Nancy Spungent és itt forgatta a Chelsea Girlst Andy Warhol.

A felsorolt pár ember csupán töredéke annak a művészgárdának, akik megszálltak, vagy akár évekig éltek a Chelsea-ben – talán nincs is más olyan épület a világon, amelynek szobáit ennyi sztár lakta. Kihagyhatatlan részlet, hogy a hotelt (amit inkább foglaltháznak neveznék) egy magyar család alapította: 1939-ben megvásárolták New York akkor legmagasabb épületét a színházi negyedben, később pedig David Bard szintén magyar származású tulajdonos csapott le rá. Utóbbi 1920-ban Tyukodról emigrált NYC-be, és nem csak üzemeltetőként, hanem közösségi vezetőként is kivette a részét a buliból. Arthur Miller szerint az ottani élet nagyjából annyit jelentett, hogy

„nincsenek porszívók, nincsenek szabályok és szégyen sincs.”

Így talán nem meglepő, hogy
a sztori megihlette Weiler Péter képzőművészt, aki már gyerekkora óta rajongott
a zene, a filmek és a videók világáért. A karantén alatt úgy döntött, feldolgozza
a hotel egykori lakóinak történeteit, és egyben emléket állít a videó
berobbanásának is:  

„Addig alakítottam az eredeti fotókat, VHS kamerával ide-oda játszva, képernyőről új szögből fotózva, pixelekre bontva, amíg tökéletlenül tökéletesek lettek. Majd egy proofot nyomtattam belőlük viaszpapírra. Ezt bekentem egy transzfer anyaggal amelyet lepréseltem egy másik aquarell papírra, így a préselés után sok információ elveszett. Sok elem elkopott a képekről. Ezeket a képeket újra visszascanneltem a számítógépbe, így újra a digitális térbe kerültek. Ezután mindegyik képet maszkolva akrilfestékkel a vászonra festettem” – mesélte Péter.

Ez a technika érdekes hatást kelt a látogatóban: a képeket akkor tudjuk értelmezni, ha kellő távolságból nézzük őket, közelről ugyanis csak pixelfelhőt látunk. Ez a fizikai eltávolodás egybecseng a CHECKOUT címmel: a kiállítást áthatja az elmúlás hangulata, hiszen az egykori Chelsea mára csak „megkövült láva”, ahogy Péter fogalmaz. Nem csak kiállítás, ravatal is ez. Talán morbidan hangzik, de megvan a maga romantikája.

„De lehet-e halhatatlan emberektől búcsút venni?

Fekete-fehér portrék, halott emberek képmásai, akik mind roncsolódtak, megfakultak már az emlékeimben. Szisztematikus önpusztítással sokan fiatalon égtek el, de közben maradandót alkottak.”

A kérdés persze költői: az
olyan alkotók, mint Jackson Pollock, Jim Morrison, Allen Ginsberg, Arthur
Miller vagy Kubrick örökké köztünk élnek, hiszen hiába telt el idestova 60-80
év, továbbra is fontos inspirációt jelentenek a művészvilág és a közönség
számára. Mivel elsősorban művészeti tevékenységük tette őket legendássá,
furcsán intim érzés megtudni azt a sok történetet, amit Weiler feljegyzett a
képei hátuljára.

Számtalanszor olvashattunk arról, milyen küzdelmet jelentett Sid Viciousnek a kábítószer vagy Arthur Millernek exneje, Marilyn Monroe, de a teljes kontextusra, a baráti viszonyokra aligha lehetett rálátásunk. A sztorikat olvasva kedvenc idoljaink és antihőseink leugranak a poszterekről, és úgy járkálnak köztünk, mintha csak a helyi kávézóban üldögélnénk. Bob Dylan épp meggyújtja David Bowie cigijét, miközben Patti Smith Jack Kerouacnak panaszolja, hogy összevesztek Mapplethorpe-al. Tiszta Szomszédok.

Ezt egyébként a hotel következő tulajdonosa, David fia, Stanley is szem előtt tartotta – csak olyan embert engedett a Chelsea-be, aki beillett a közösségbe, az anyagi haszonszerzésre pedig magasról tett. Erre példa Harry Smith története, aki 10 évig fizetés nélkül lakott ott, és mikor szégyenében megszökött, Stanley konkrétan visszakönyörögte.

Bár sokan szerették volna, ha az idő egyszerűen csak kimerevedik ott és akkor, sajnos nem így történt. Ha az egykori antikapitalista közösség látná, mi történik kedvenc lakhelyükkel, valószínűleg már lángokban állna az épület. A Chelsea falai között ugyanis 180 fokos változás következett be: a 222 West 23. szám alatti apartmant luxusszállodává alakítják át, és a 250 szobából már csak 50-ben élhetnek a korábbi bérlők. Lokációját tekintve ez nem meglepő: mivel a világ egyik legdrágább telkéről beszélünk, a befektetők jó pénzt látnak a lehetőségben. Azt azért sajnálom, hogy több remekmű nem születik már ott.

A kiállítás október 4-ig látogatható a Budapestee Extrában.

Fotók: Weiler Péter képei