Van veszélye annak, ha egyetlen műre fókuszálva rendeznek meg egy kiállítást, hiszen ilyenkor mindig kérdés, hogy van-e akkora ereje, rezgése, energiája, hogy kitöltse a teret, képes-e önmagában olyan erős hatást kiváltani, hogy nincs szükség másra. Vannak ilyen művek, és igen: Sean Scully Kibefordítva című alkotása ilyen: rá lehet húzni egy egész kiállítást.
Sean Scullynak 2020-ban egyéni kiállítása volt a Magyar Nemzeti Galériában. Ezután jelentős alkotásokat adományozott az intézménynek. Ezekből áll most össze a kiállítás, amelynek leghangsúlyosabb eleme a Kibefordítva. A monumentális, három képtáblából álló alkotás olyan, mint egy hatalmas oltárkép. Az elé helyezett padra ülve úgy érezzük, hogy szinte ránk omlik. A Kibefordítva súlyos és magasztos, szakrális és transzcendens hellyé teszi a kiállítóteret, ebből a szempontból analóg a Rothko-kápolnában szereplő vásznakkal.
Scully elgondolkodtat a műalkotás mibenlétéről: destruktív, majd rekonstruktív gesztusokat idéz meg a triptichonnal. Fehér Dávid művészettörténész így ír a műről: „Scully három monumentális képmezőt tol össze, és ezáltal triptichont alkot, nem pusztán egy klasszikus (elsősorban az oltárfestészettel asszociálható) műformát megidézve, hanem egy ellenpontozásokra és megfelelésekre épülő dialektikus struktúrát is megteremtve.”
Mindhárom képtáblán kétszer nyílik meg a képmező, amelybe az alkotó inseteket, azaz kisebb ábrákat ékel be. Ezek olykor harmonikusan olvadnak a nagy egészbe, máskor ellenpontként szolgálnak, esetleg disszonáns hatásokat keltenek. A megfelelések és nem megfelelések, integráció és szegregáció fogalmai alapján alakul a mű befogadása, jön létre az illeszkedések és elkülönböződések komplex képi rendszere.
A kiállításban rövid videóinterjújában Scully elmondja, hogy a kép címét a kisfia inspirálta, akire kifordítva szokta felhúzni a pulóverét, ám amikor egyszer a színén adta rá, ezt a cselekvését a gyerek un-insideoutnak nevezte. Ahol a kifordítottság a normalitás, ott a normális válik abnormálissá.
Ebben a műben az is nagyon izgalmas, hogy a pasztózus gesztusok mellett festékszóróval fújt felületek jelennek meg, és ahogyan Scully a különféle művészeti nyelveket, megszólalási módokat, a magas művészetet a street art és a graffiti világával vegyíti egymással. Összeilleszti a két világot, lehetőséget teremt arra, hogy a befogadó egyik helyről a másikra utazhasson. Disszonáns helyzeteket mutat fel, a látvány egésze mégis harmóniát teremt, különböző világok felé nyit kaput.
Scully a videóban kifejti, hogy a mű a bevándorlásról is szól. Arról, ahogyan az érkező idegen megpróbál integrálódni, asszimilálódni, beékelődni egy új helyre, ám a teljes azonosulás sosem lehetséges számára. A Kibefordítva ugyanakkor az egységgé formálódó sokféleség metaforájaként is értelmezhető.
A monumentális művet számos kisebb munka egészíti ki, amelyeket a művész a nagy életmű-kiállítása után ajándékozott a múzeumnak. A triptichonnal szemben látható, Az 50 című, iPhone-rajzok alapján készült színes nyomatok alá-fölé rendelt viszonyokat mutatnak be. Fragmentumokból vagy sávokból építkező kompozíciókat, lazán felskiccelt vonalhálók érzékeny szövevényét vagy színes sávok által alkotott hálózatokat látunk. „Scully 2021 áprilisában kezdett el iPhone-rajzokat készíteni. A pasztellképekhez hasonlóan az ujjával rajzolta meg a nagyobb méretű kompozícióit idéző vonalakat és foltokat. A sorozat darabjain a művész motívumainak, képtípusainak szinte teljes arzenálja felvonul, a digitális rajzokból készült nyomatok pedig nagy kompozícióvá rendeződnek egy négyzetrács mentén. Hasonlóképpen értelmeződnek át Scully motívumai, amikor a művész hagyományosabb médiumot választ: az akvatinták illékony-folyékony színfoltjai és színsávjai a monumentális olajképek törékeny változatait teremtik meg. A Tájvonalak és köpenyek című sorozat darabjain a tájvonalak monumentális, fenséges felületeinek intimebb variánsait figyelhetjük meg”, olvasható a kiállítás szövegében.
A kiállításon Scully legújabb, 2023-ban kezdett sorozatából is látható három: ezek a törékeny szépségű, leheletfinom satírozásokkal megfogalmazott ceruzarajzok az eltűnés, a feloldódás metaforái, és a szürke árnyalatok finom különbségeire, valamint a mélyszürke, fekete tónusok ritmusára épülnek.
A kiállítás szeptember 1-jéig látogatható.
Fotók: Szántó András / Magyar Nemzeti Galéria
