A magyar közéletben még mindig túl kevés szó esik a drogról és a droghasználat következményeiről. Pedig a legdurvább, legkomolyabb szerek akár a legközelebbi ismerőseink hétköznapjaiban is jelen lehetnek. Talán ez az oka, hogy a fél ország megdöbbenve, a másik fele pedig olthatatlan kíváncsisággal fogadta Szabó Győző 2012-es önvallomását fiatalkori, tízéves drogfüggőségéről.

A Toxikoma olyan történet, amelyről inkább hallgatni szoktak, mint beszélni róla.

A könyvével azonos, a filmhez sehogyan sem passzoló cím – rövid o-val a drogos társra utal  –  sokat elárul a színész-író-executive producer habitusáról, aki naplóregényében nem elsősorban a drámát ragadja meg, inkább mindvégig laza marad.

A filmfeldolgozás pikantériáját, az alkotás mögötti sztorit pedig az adja, hogy Szabó Győző épp a rendező, Herendi Gábor és a filmben abszolút főszereplővé avanzsált, a könyvben Morpheusként szereplő Csernus Imre pszichiáter (Bányai Kelemen Barna), ismertebb nevén Csernus doktor segítségével tette meg azt a nem könnyű utat, amely aztán kivezette a drog folyton visszahúzó, alvadtvér-színű mocsarából.

A film atmoszféfája a kétezres évek Budapestjének lepusztult lebujaival, elhagyatott Duna-partjával és feltáratlan drogtanyáival napokra beissza magát az ember hangulatába. A mozi a könyv csupán egy részének feldolgozásával ezt a hangulatot igyekszik megragadni. A történet a már függővé vált színész csöppet sem szórakoztató, leginkább a drog hajszolása és használata körül forgó hétköznapjainak bemutatásával indul.

A tagadás lelkiállapotát a könyvhöz hűen, átélhetően szemléltetik az alkotók. Amíg megy a műsorvezetés, a zenélés és a színházi fellépés, a főhősnek sikerül magával elhitetnie, hogy még döntéshelyzetben van. Ám a dolgok lassan kezdenek kicsúszni a kezei közül: a gyereket az óvodában felejti, és közben azt hiszi, a vidámparkban mulat vele, a színpadi jelenetet szétbarmolja, műsorvezetőként pedig egyenesen lebukik az interjúalany pszichológus előtt. Így jut el Csernus doktorhoz, akitől a lassú, bentlakásos terápia helyett gyors, gyógyszeres megoldást követel. Pokoli rosszullétét, a film egyik legmélyebb, legőszintébb jelenetét követően végül a konfrontatív terápia mesterének kezei között ragad, egyszerre küzdve a saját egójával, a doktoréval és az életén teljes mértékben elhatalmasodott droggal.

A film kettőjük közös munkájának és még inkább dominanciaharcának történetét meséli el, minden más szereplőt abszolút háttérbe szorítva. Egyik hiányossága éppen ez: a mellékszereplők kidolgozatlanok és a főhősökhöz csak minimálisan kapcsolódnak, így biodíszletszerepre vannak kárhoztatva.

Nem könnyű a két főszereplő, Molnár Áron és Bányai Kelemen Barna helyzete. Úgy kell jól ismert hús-vér hírességeket megformálniuk, hogy ne váljanak gyenge utánzattá, ne adja isten, paródiává.

Mindketten kiválóan oldják meg a feladatot.

Míg a Szabó Győzőhöz csöppet sem hasonlító Molnár inkább a színész mentalitását igyekszik megragadni – mint a szekcióbeszélgetéseken kiderült, ők ketten nagyon hasonló ritmusú, adrenalinfüggő emberek, jó barátok is –, addig Bányai – mázli vagy sem – külsőre is a pszichológus mása. A doktor mozdulatainak, hanghordozásának megidézésével oly mértékben sikerül belebújnia a karakterbe, hogy a film végére az igazi Csernus vonásait emlékezetünkben egész egyszerűen felülírja.

A színész és a pszichológus között kiéleződő konfliktust végül egy fiktív, az életrajzi könyvben nem szereplő szerelmi szál tetőzi be, amely a film drámai csúcspontjára vezet.

„Ez egy durva film, ami mellbe rúg” – összegezte az alkotói szándékot a vetítést követő egyik beszélgetésen a főszereplő Molnár Áron. És valóban: a drogos jelenetek brutálisan naturalisták.

A Toxikoma a Magyar Mozgókép Fesztiválnak a legjobb játékfilm, rendező, férfi főszereplő, operatőr, forgatókönyv, hangmérnök mellett a legjobb díszlettervező, jelmeztervező és maszk kategóriában is díjra jelölt alkotása. Ám a szerzőt lemeztelenítő életdráma és az odaadó színészi alakítások ellenére nem megy elég mélyre.

Míg ugyanis a pupilla és véna mögötti fizikai történéseket a mozivásznon is felvillantja, a lélek mélyén zajló igazi dráma mindvégig láthatatlan marad.

Csak felszínesen mutatja be a színész magárahagyottságát, kiútkeresését, családjától való eltávolodását és az indíttatást, amely először a drog karmai közé, aztán a majdnem meghalástól kifelé sodorja. Még az erős történetmesélésben a döntő motiválóerőnek nevezett, a főhőst rendezőjével duplán összekötő munka, a Valami Amerika forgatókönyve is csak egy-egy rövid, utalásszerű snittben tűnik fel.

Hiányzik az íve annak a jellemfejlődésnek is, amely a lázadó, visszaeső és a terápia során a legtöbbeknek csak bajt okozó Szabó Győzőt végül elvezeti a Milos Forman Száll a kakukk fészkére című kultuszfilmjét idéző jelenetig:

addig a felismerésig, hogy amit Csernus csinál, az hatásos és jó.

A vígjátékról drámára váltó Herendi Gábor a tőle megszokott módon közönségfilmet akart rendezni, de olyan helyszíneket, műfajt és eszközöket választott, amelyekkel megnehezítette a saját dolgát. A két középkorú férfinek az ütött-kopott intézet falai között zajló viadala a sok szex és a premier plánban adagolt drog meg a jó (magyar) zenék ellenére is inkább kamaramozi, mint akciófilm. (Ráadásul az erőszakos jelenetek miatti 18+-os besorolás a drogfelvilágosítók fő célcsoportját kizárja a nézők közül.)

A 2000-es éveket már felnőttként átélt Szabó Győzőt, Herendi Gábort, Csernust és az egész, egyébként fantasztikus összhangot sugárzó, szeretetre méltó alkotógárdát szívében hordozó generáció azonban a könyvfeldolgozástól minimum a magyar A Wall Street farkasát várta. De ha már a Száll a kakukkot kapta, akkor azt várta volna – hiszen a kamaramozi lényege éppen ez –, hogy a fel-felbugyborékoló titkokkal együtt a lélek legmélyebb mocsarába forgatják bele.

A Toxikoma a hiányosságaival és az értékeivel együtt fontos történet:

egy valódi emberi bukás és siker meg az emberi segítségkérés és segíteni tudás képességének története. Saját hőseink sztorija a saját valóságunkról, amivel az amerikai és nyugat-európai filmek tengerén túl olykor nem árt jó közelről szembenéznünk.

Fotók: Gordon Eszter

#kritika