A híres kereskedelmi útvonal két végpontján elhelyezkedő területek népeinek története ismert, de eddig viszonylag kevés tudományos érdeklődés irányult a Selyemút mentén megtelepülő, fáradt utazóknak menedéket, pihenőhelyet adó településekre, és ezek lakóira. Mind az európaiak, mind a kínaiak hosszú időkig úgy tekintettek a nagy karavánút mentén elhelyezkedő területekre, mint veszélyes, tökéletesen érdektelen pusztaságokra, amelyeket barbár népek laknak.
A magyar származású Stein Aurél (1862-1943) elsőként indult a Selyemút menti elveszett civilizációk felkutatására. Szerencsére azóta jelentős tudományos figyelmet vonzanak a Selyemút mentén kialakult, de máig viszonylag ismeretlen civilizációk.
Nemrég beszámoltunk róla, hogy az Európai Örökség Hálózat virtuális kiállítást hozott létre három 19. századi francia utazóról, akik az eurázsiai népek közös kulturális örökségét tárták fel. A Selyemút mentén élő népek nyelvét, művészetét, hagyományait, társadalmait mutatja be a British Library egyik legújabb webes kiállítása is. Susan Whitfield és Ursula Sims-Williams szerkesztésében a közelmúltban kiadott "The Silk Road" című tanulmánykötet szintén egy történelmében, kultúrájában összetett, színes világot tár fel.
Kína északnyugati kapujában, a Góbi és a Takla-Makán sivatagok találkozásánál fekvő Dunhuang majd két évezreden át az i.e. 4. századtól, egészen a 14. századig meghatározó szerepet töltött be a kereskedelmi útvonal mindennapi életében. A jelentős helyőrséggel ellátott gazdag településen cserélt gazdát, vagy folytatta útját a szívós baktriai tevék hátán nyugat felé megannyi értékes árucikk: selyem, papír, porcelán, lőpor. A Földközi-tenger térsége felől római, majd perzsa üvegtárgyak, pamut, fűszer és szőrmeáru, a híres vért izzadó közép-ázsiai paripák és drágakövek áramlottak keletre. Kiemelkedő fontossággal bírt a nefritkő kereskedelme, amelynek bányászata már a neolit korban elkezdődött, és az egyik legkeresettebb árucikk volt Kínában.
Dunhuang városától kevesebb, mint 100 kilométerre fekvő Mogao templombarlangjai az Észak-Indiából Afganisztánon keresztül Kínában került buddhizmus térhódítását jelzik. Szobrok, festett barlangok, félgömb alakú buddhista emlékhalmok, sztúpák százai találhatók a folyó vájta szurdokban megbújó több száz, ragyogó festményekkel díszített barlangszentélyben. A szentély komplexum i.sz. 336 óta hirdeti Buddha dicsőségét. A lágy kőzetanyagból kivájt, közel ötszáz méhsejt alakú barlang igényes festményei, és a Tang-dinasztia idején készült agyagszobrai pontos képet adnak arról, hogy miként alakította át az Indiából elindult vallást, mítoszokban, oltalmazó istenségekben és képekben gazdag ikonográfiává, a tibeti és kínai kultúra. Mogao azonban nem csak egy monumentális képtár, hanem egyben a buddhista irodalom legnagyobb és legkorábbi könyvtára is volt.
A hajdani Perzsia birodalom keleti részén fekvő történelmi városok Szamarkand, Bukhara, és a görög-buddhista kulturális örökséggel rendelkező Nagy Sándor alapította Gandharan különféle eredetű művészeti, vallási irányzatok és nyelvek olvasztótégelye volt. A nefritkövekben gazdag Khotan lakossága indo-iráni dialektusban beszélt, legendáik indiai és kínai gyökerekkel rendelkeztek. A Takla-Makán sivatagban római gladiátorokat ábrázoló faliszőnyegeket találtak, míg egy i.sz. 8. században épült tibeti Miran nevű erődben keresztény stílusban megfestett angyalokra bukkantak.
