Semmelweis Ignác felfedezése olyan, mint Platón barlanghasonlata. Rájött egy mai szemmel bámulatosan egyszerű dologra: alaposan kezet kell mosni, mielőtt az ember a boncteremből siet a szülőszobába. Ez az egyszerű igazság hirtelen világossá tett mindent, de nem fogadták el, egész életében bolondnak nézték miatta, végül kényszerességbe menekült, és őrültek házában végezte 47 éves korában. Halála után nyert csak igazolást elmélete, és ma már mindenki tudja, „hogy ő az anyák megmentője”.
Művészekkel gyakran kapcsoljuk össze a meg nem értett zseni fogalmát. Életében nem állt készen rá az utókor, holtában már vagyont érnek az alkotásai – gyakori művészsors. Orvosok esetében viszont egészen más a helyzet: nem mindegy, hogy olyan intézményben hozok-e világra gyermeket, amelyet halálkórházként emlegetnek, vagy pedig biztonságban érzem magunkat.
Semmelweis Ignác egyáltalán nem idilli életének egyik fő kérdése, hogy meddig mehet el az ember azért, hogy az igazát bizonyítsa. A filmben azonban a tépelődést felváltja a boldogság. Láthatunk teátrális megbocsátást, nyilvános megkövetést mind a tudományos, mind a magánéletben, hangos ujjongást frissen szült anyák tömegétől, és még a bécsi orvoskar vezetői pozícióját is felajánlják hősünknek. A nézőben viszont ott motoszkál, hogy a valóság egészen más volt, finoman szólva sem effajta happy end. Felmerül a kérdés: mi a film valódi célja? Bemutatni egy világhírű magyar orvos életét? Szépíteni a valóságot? Ha szépen végződő valóságot akar, miért nem választott egy másik, kevésbé gyötört élettörténetet?
A rendező, Koltai Lajos az életrajznak csak kis szeletét vette elő. 1847-ben Semmelweis Ignác (Vecsei H. Miklós) kétségbeesetten próbál megoldást találni a bécsi klinikán az anyákat sújtó járványra. Halálmadárként köröz körülöttük a temetkezési vállalkozó (Kovács Lajos), és dörzsöli a tenyerét, neki ez az egész csak jó üzlet. A nyitójelenetben egy vajúdó nő inkább az utcán szülne meg, mint „abban a halálkórházban”, rendőrök hurcolják be az intézménybe. Ebbe a sűrű forgatagba érkezik Emma (Nagy Katica), akit elbocsátottak a bábaképzőből, és itt keres állást. Azonnal megtudjuk, viszonya volt az intézmény vezetőjével, de rossz híre ellenére – vagy éppen ezért – azonnal beosztják Semmelweis doktorhoz. A karakter tökéletesen bemutatja az ápolónők kiszolgáltatott helyzetét: ahogyan Emma barátnéja, Julia (Mészáros Blanka) rávilágít, ők csak játékszerek az orvosok kezében. Övék viszont az empátia, a haldoklók utolsó kívánságait ők hallják meg. Emma ígéretet tesz egy anyának, hogy gyermekének szoptatódajkát talál. Amikor Semmelweis kérdőre vonja, hogy a bábaképzőben is minden nőnek megígért-e valamit a halálos ágyán, Emma úgy felel: ott nem haltak meg ennyien.
Ezek a rövid párbeszédek, kiszólások teszik élővé Semmelweis karakterét. Vecsei H. Miklós elsősorban színházi színész, ez érződik is, de a karakter elhivatottsága segít túllendülni, a közeli felvételek hitelesen közvetítik a háborgó érzelmeket. Emma alakja fiktív, célja, hogy szerethetővé tegye a mogorva orvost. Semmelweis személyisége viszonyain keresztül mutatkozik meg. Magyar barátai tűzbe tennék érte a kezüket, féltik és aggódnak érte, az ápolónők nagy része rajongással figyeli minden mozdulatát. Emmának tudja igazán megmutatni játékos énjét, de mániákussága ebben a szerelmi viszonyban is megmutatkozik. Hangsúlyos, hogy a doktor nem alszik, éjjelente is a megoldáson töri a fejét. Ezekben a mozzanatokban már ott van az őrült; a kényszeres kézmosás és az igazmondás vágya idegenné teszi Semmelweist a határozott (és gyakran öntelt) bécsi urak között.
Megjelenik az ellentét a férfiak és a nők világa között. Az osztrák orvosok méltatlannak tartják még a feltételezést is, hogy adataikat a bábaképzőéivel vessék össze, vagy hogy tanuljanak tőlük. Az ápolónők kiszolgáltatottsága mellett a házinénik mindent látó szeme is szerepet kap: Semmelweis szobaadója (Györgyi Anna) hamarabb sejti, mi folyik az orvos és az ápolónő között, mint ők maguk. A felfedezésnek is tanúja lesz, amikor a férfi a mosáshoz használt klórmésszel fertőtleníti a kezét, és végre eltűnik a hullaméreg fojtogató szaga. Hogy bebizonyítsa igazát, Semmelweisnek szintén egy nőhöz kell fordulnia: Baumgartnerné (Szűcs Nelli) befolyásos asszony, aki kijárja, hogy az orvos az új eljárást alkalmazhassa, sőt, ő is hozzá jelentkezik be szülni.
Ebből is jól látszik, hogy a történet fő mozgatórugója a kapcsolatrendszer és annak megfelelő használata. Emmán könnyű fogást találni, egyfelől kétes híre miatt, másfelől van egy húga (Kizlinger Lilla), akit kénytelen árvaházban hagyni. Ferdinand Kollar osztrák orvos (Kovács Tamás) kötelezi Emmát, hogy jelentsen Semmelweisről, cserébe szállást biztosít a testvérpárnak. Ez az orvos a megszállott karrierista mintaképe, számára mindenki eszköz, akin keresztül feljebb juthat. Mesebeli főgonoszként viselkedik, mást nem is tudunk meg róla, mint hogy majd ő akarja vezetni a klinikát. Még a kismamákat és újszülöttjeiket is feláldozza, hogy legyőzze Semmelweist. Emma tehát kénytelen jelenteni a doktorról, miközben egyre szorosabb lesz a viszonyuk.
A főorvos, Johann Klein (Gálffi László) jóval árnyaltabb figura. Hízelgéssel építi kapcsolatait támogatóival, Semmelweist téve felelőssé a kórház rossz híre miatt. Amikor Semmelweis megbuktat egy rosszul teljesítő diákot, Klein visszaveszi a fiatalembert, hiszen egy jelentős támogató gyerekéről van szó. A gyermekágyi lázat járványnak titulálja, de nem keres megoldást. A film végére a zord és számító férfiról kiderül, hogy érzelmes, és csak személyes traumái miatt nem akarja meghallgatni a magyar orvost. Teátrálisan vall színt erről, és képes lenne felmondani, hogy Semmelweisnek adja a klinika igazgatói posztját.
Szót kell ejteni a film erős testi képeiről. Szülést, boncolást, császár- és gégemetszést is láthatunk, a végére már természetes látvány, ahogy a szike megindul az emberi bőrön, egyedül a legjobb barát felboncolása váratlan és ezért viszolygást keltő. A klinikán dolgozók már érzéketlenné válnak ezekre, így fordulhat elő, hogy az egyik pillanatban Semmelweis és Emma még a csecsemőhalandóság adatairól beszélgetnek, sebeket törölnek, a következőben már szenvedélyesen forrnak össze. A halál és az élet kéz a kézben jár. Ezt illusztrálja, amikor a ministránsok csengőzve kísérik a frissen szült anyák kórterme előtt a halottat.
Mesének kell hívnunk ezt a történetet, a végén a gonoszok megbűnhődnek, a jók elnyerik jutalmukat, a szerelmesek megbocsátanak egymásnak, az árvák pedig otthonra lelnek. A néző meghatódva nézi a Duna vizét, amelyen pár mondatban megjelenik, hogyan is folytatódott. Ez mind szép és jó. De tényleg elégséges cél ez? Ahelyett, hogy megmutatnánk, milyen nehéz, ha senki nem ad nekünk igazat (erre jó példa a nemrég mozikba került Elfogy a levegő), duzzasszuk fel a történetet szerelmi szállal, tegyük Semmelweist magyar szuperhőssé? Amihez hozzáér, arannyá változik, érett, intelligens, szenvedélyes, valóban az anyák megmentője. A filmet bizonyára rengeteg iskolás látja majd, akik ennek alapján nem arra fognak emlékezni, hogy volt egy magyar orvos, aki a járókelőkkel üvöltözött a kézmosás fontosságáról, aki nem bírta el a terhet, hogy anyák és gyerekeik halálát okozta. Ez is megjelenik persze, de a zongoraszóval kísért montázs az üdén mosolygó, frissen szült nőkről és az ápolókról elviszi a hangsúlyt.
A Semmelweis-film törekszik a történelmi hitelességre, de nem tud lemondani a boldog végről. Nagy érdeme, hogy megjeleníti a frissen felújított Reviczky utcán Bécs hangulatát 1847-ben, a karakterek szerethetők és idézhetők. Valami mégis hiányzik. A történet nem teljes és nem igaz. Nem Semmelweisről szól, hanem elénk tár egy történetet a mesebeli legkisebb legényről, aki miután megmutatta az osztrákoknak, mit tudnak a magyarok, hazatér, hogy kedvesével és annak testvérével az oldalán megmentse az otthoni anyákat is.
Koltai Lajossal készült interjúnk itt olvasható.
Fotók forrása: InterCom
