A Külön falka, ahogy én láttam, az arcok filmje. Két roppant erős jelenlét; két olyan, sokszor közelről mutatott, megbabonázó arc jelenléte, amelyek elképesztő intenzíven vonnak a hatásuk alá. Hogyan lehet ezt a hatást előidézni? Ön ebből a szempontból hogyan dolgozott Zorka és Gusztáv arcával? Azért kérdezem ezt így, mert a Last Callról, a 2018-as vizsgafilmjéről egyszer elmesélte, hogy Zsurzs Kati megfelelő arckifejezését a nyelvvizsgajelenetben egy kis megtévesztéssel érte el. Az angolul nem tudó Kati az anyanyelvű vizsgáztatótól az ön titkos kérésére olyan kérdést kapott, amire nem készült, és ettől valóban zavarba jött, nem kellett az értetlenségét eljátszania. Erről olvasva kicsit megijedtem attól, hogy egy rendezőnek ilyesféle, cippolai hatalma lehet.
Különös, hogy ezt mondja, mert korábban csak egyvalaki: a First Cut Lab programigazgatója, filmválogatója számára szólt a tekintetekről a Külön falka, őt bűvölték el a két főszereplő szemei, nézései. Zorka és Gusztáv között, attól függetlenül, hogy mikor mekkora harmóniában sikerült együtt dolgozniuk, mindvégig működött a kémia. Mivel azonban mindketten amatőr színészek, néha ezen a forgatáson is szükség volt a részemről bizonyos praktikák bevetésére. Például olyasmikre, hogy ha Gusztáv fáradtabb, feszültebb lett, én ültem be Zorka helyett játszani.
Forgatás során bizonyos arcokat, nézéseket, arckifejezéseket, állapotokat keresek, egy-egy helyzetben azokhoz igyekszem a színészeket hozzásegíteni. És amíg nincsenek meg, nem nyugszom meg, nem megyünk tovább. Ennek érdekében gyakran elő is játszottam nekik bizonyos jeleneteket; nem azért, mert azt gondolom, hogy olyan jó színészi képességeim vannak, hanem hogy ezzel energiát adjak át. Hogy megérezzék, mi az az energiaállapot, amit látni szeretnék. Van, hogy egyszerűbb megmutatni, mint elmagyarázni.
Előre tudta, hogy a Külön falka az arcok, a tekintetek filmje lesz? Ez volt a terve?
Sejteni lehetett. Annyi volt a különbség, hogy míg a kisfilmjeim esetén mindig azt láttam vissza a monitoron, amit előre elképzeltem, most ezzel szemben olyasmiket is, amikre egyáltalán nem számítottam, sőt még csak nem is álmodtam róluk. Jó pár nehéz helyzetet kellett megoldanunk, de végig bíztam benne, hogy előbb-utóbb összeáll majd a kép. És láss csodát: többször is annak a varázslatnak a részese lehettem, hogy valami, amit el akartam érni, de a kamerán kívül nem volt ott, a kamerán váratlanul megjelent.
Amikor a moziban egy másik film előtt a Külön falka bemutatóját láttam, gondolom, mert csak felületesen figyeltem, Tibor karaktere és az erőszak miatt az maradt meg bennem, hogy ez biztosan valami szélsőjobbos szubkultúrában játszódó, annak a problémáit taglaló film. A társadalmi problematika valóban ott van benne, bár egészen másképpen, mint én gondoltam, tehát egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy ártatlan családi film lenne. Mit akart vele elmondani a mai magyar társadalomról, és egyáltalán mennyire szánta hangsúlyosnak a történet társadalmi vonatkozásait?
A Külön falka története és az általa bemutatott kapcsolat a világ sok egyéb helyén is megtörténhetne. A hősök alacsonyabb társadalmi osztályhoz tartoznak, folyamatosan küzdeniük kell az életben maradásért, de a problémáik bőven nemcsak az egzisztenciális nehézségeikből, hanem a személyiségükből, az életútjukból is fakadnak. Szóval mélyebb szinten nem társadalmi kérdésekről szól a film, de öntudatlanul és indirekt módon azért a magyar valóságra is reflektál.
Miért Külön falka a magyar cím, és miért Wild Roots (Vad gyökerek) az angol?
A Külön falka eredetileg munkacím volt, és sokáig szabadulni akartam tőle. A forgatókönyvet Szántó Fannival közösen írtuk, és rengeteget agyaltunk a címen. Látszólag nem sok értelme van annak, hogy külön falka, hiszen a falka már eleve valami különálló. Próbáltam utánajárni, hogy hány tagtól falka a falka, kettő elég-e hozzá. Aztán fokról fokra értelmet nyert számomra ez a cím, de amúgy nem is találtunk jobbat. Magyar címként a Vadhajtás került még szóba, de az inkább akciófilmhez illett volna. Így aztán végül megbékéltem a Külön falkával, ami jól kifejezi apa és lánya kapcsolódását, meg azt a folyamatot, amelynek során megtanulják, hogyan kell az ösztöneiken uralkodniuk. Az angol címbe a fa szimbóluma, vissza-visszatérő motívuma révén jött a gyökér, gyökérzet kifejezés. A film legfontosabb vallomására, beismerésére egy hatalmas fa tövében kerül sor, és a történet hangsúlyos eleme, hogy a kislány visszamegy a gyökerekhez: visszafejti, miért van a családjában az, ami van.
Amit az előbb a tágabb háttérről kérdeztem, az azért kezdett el érdekelni, mert nagyon erősnek éreztem a filmben az eleve elrendelt sorsra vonatkozó sugalmazást, és noha Tibor múltjáról nem tudunk meg túl sokat, elég csak ránézni ahhoz, hogy világos legyen: a származása, a környezete szinte predesztinálta az erőszakra. Az autós jelenetben pedig majdnem újra belefut egy ugyanolyan, erősen hajlamfüggő helyzetbe, mint amilyenben korábban a felesége halálát okozta. A kérdésem épp erre: szabadság és megkötözöttség viszonyára vonatkozik.
Ez hitrendszert érintő kérdés. Én hiszek a szabad akaratban. Ám csak onnantól kezdve lehetünk szabadok, hogy sikerül kilépnünk a fejünkben levő fikciókból, ismétlődő mintákból, amelyek hatására újra meg újra ugyanolyan szerencsétlen helyzeteket teremtünk. Amíg hagyjuk, hogy „predesztinálva” legyünk. Tehát szerintem semmi sem véletlenek következménye, ami történik, hanem a döntéseinké, a gondolatainké és az érzéseinké. A film autós jelenete éppen azért nem a korábbi, tragikus baleset „megismétlése”, mert Tibor gondolkodása a Nikivel való kapcsolat hatására már elkezdett átalakulni.
A családi viszonyok végleges elromlása vagy javíthatósága fontos témája a Külön falkának. Ennek ágait-bogait és Tibornak ehhez az egészhez való viszonyát csak a történet sodrában ismerjük meg. Mi az, ami őt a lányától, Nikitől jó ideig távol tartja, apaként blokkolja? Hiszen látható, hogy jó ember, képes a szeretetre, fontos neki ez a kapcsolat. Miért mégis Nikinek, a gyereknek kell érte küzdenie? És mi dönt abban a kérdésben, hogy egy családi vagy bármilyen kapcsolat végleg elromlott vagy még javítható? Az ön filmje mintha kettős játékot űzne ez ügyben: egyrészt meggyőz, méghozzá elég kegyetlenül, hogy minden elromlott, és mindig csak még rosszabb lesz, végül mégis reményt ad.
A nézők többsége hosszú távon optimistának látja a film kimenetelét, Niki és Tibor kapcsolatának továbbélésében bízik. De elképzelhető ezzel ellentétes értelmezés is. Az fog dönteni, hogy a kapcsolatuk eléggé elmélyült-e az alatt a rövid idő alatt, amelyet együtt tölthettek, és túléli-e az újabb börtönéveket.
Én a megbocsátás mellett teszem le a szavazatomat, minden helyzetben. Önmagunk miatt is helyes lenne így tennünk. Nem biztos, hogy a megbocsátás után újra ragyogó és csodálatos lesz egy kapcsolat, de ez a továbblépés egyetlenegy útja. Csak a megbocsátás révén szabadulhat két ember a negatív kötésből. Ám ezt gyakran nehezen ismerik fel, és inkább a haragot táplálják magukban. A negatív gondolatok negatív érzések sokaságát szülik, amelyek még több negatív gondolatot hoznak létre – és ebből a körből rettentően nehéz kilépni. Képesek vagyunk akár egészen jelentéktelen sérelmeket is a végtelenségig éltetni magunkban, így bántani magunkat. A Külön falkával szeretnék mindenkit ennek meghaladására buzdítani.
Miről beszélnek, hogyan jellemzik a hősöket és a történetet a film helyszínei? Mintha mindnek elhagyatott, „hátsóudvar-hangulata” lenne. Pilinszkynek azok a sorai jutottak róluk eszembe, hogy „Mindíg az elhányt bádogkanalat, / a nyomorúság lim-lom tájait kerestem”.
A hősök társadalmi háttere, a szubkultúra volt a meghatározó, amikor helyszíneket kerestünk. De talán az előbb már említett példa szemlélteti a legjobban, milyen szempontok döntöttek. A „beismerős” jelenethez nagyon nehezen akadtunk rá a megfelelő helyszínre. Először a Havanna lakótelep egyik játszóterében gondolkodtunk, de aztán Nyoszoli Ákossal, a film operatőrével addig kerestünk, míg meg nem találtuk két nagy fa és egy kivágott harmadik csonkjának háromszögét, ráadásul egészen közel ahhoz a panelhez, ahol sokat forgattunk. Valósággal beleszerettem ebbe a hármasba, annyira szép jelképnek láttam a fák közelségét, „közösségét”, amely a filmbeli családra utal.
Miért magányosak a film hősei, és miért egyre kollektívebb jelenség ma a magány, mint valahol szellemesen fogalmazott?
Valóban ez a helyzet, de nem kellene feltétlenül így lennie. A magány számomra „az egó csapdájának”, választott útnak tűnik, mivel a másokhoz kapcsolódás mindig lehetséges. A magány nagyrészt, úgy látom: bátortalanság és félelem. Félelem, hogy megmutassam magam, félelem, hogy nem értenek meg, vagy félelem attól, hogy én nem értek meg másokat. Aki magányos, csapdába kerül, azaz fokozatosan már annak az elgondolására is képtelenné válik, hogy egyáltalán kapcsolódhatna valakihez. Sokan társaságban és a barátaik között is magányosnak érzik magukat, mert úgy élik meg, hogy nem tudnak mélyen kapcsolódni, és nem értik meg őket. Ez megint másféle magány: esszét lehetne írni ezeknek a visszafejtéséről. A magánynak sok arca van.
A film nemrég került a hazai mozikba. Rengeteg írás, kritika, interjúk jelentek meg róla és önnel, és kivételesen lelkes volt a Külön falka Karlovy Vary-i fogadtatása. Ami az alkotói szándékait illeti, mennyire tekinthető közönségfilmnek? És mennyiben „méri meg” az, hogy mekkora tömegek látják? Önt mennyire foglalkoztatja a számokban mérhető siker?
A Külön falka klasszikus értelemben semmiképpen sem közönségfilm, de én vagyok annyira naiv és idealista, hogy higgyek és bízzam a szűk értelmiségi buborékon túli hatóerejében. Abban, hogy azok sem jönnének ki róla tíz perc múlva, akik csak Marvel-filmekre járnak. Az, hogy szakmailag elismerik, persze nagyon jólesik. De örülnék, ha olyanok is látnák, akik elsőre nem gondolnák, hogy ez hozzáadhat az életükhöz. Bennem is nagyon kavarog még ez az egész, ami érthető is, hiszen ez az első olyan filmem, ami mozikba került.
Úgy képzelem, hogy szülői aggodalommal figyeli a Külön falka sorsát, új meg új életszakaszait, „utóéletét”. De talán lassanként már úgy tekint majd rá, mint valami önről már leválóról.
Egyelőre még nyakig benne vagyok, és csak ritka pillanatokban tudom magamról leválasztani. Néha elgondolkodom, hogy olyan világban élek-e, amelyben a filmeknek valóban lehet hatásuk. De aztán mindig arra jutok, hogy akárhány emberért is megéri csinálni. Mindenképpen. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk egymásnak, és magunknak is akkor teszünk a legjobbat, ha túllátunk önmagunkon.
Nyitókép: Kis Hajni. Fotó: MTI/Marjai János
