Semminek nincs nagyobb ereje, mint a valóságnak - PELSŐCZY RÉKA

 

 

- 2008 novemberében megkeresett két fiatal végzős főiskolás - Csémy Balázs és Réti Adrienn -, hogy van egy olyan vizsga az egyetemen, amiben ők nem szerepelnek, nem csinálnék-e én velük valamit. A múlt évadban egyáltalán nem akartam a Katonán kívül dolgozni, de a megkeresésük annyira hízelgett a hiúságomnak, hogy nem tudtam rögtön nemet mondani - igazából úgy gondoltam, hogy úgyis elhal valahogy az egész. De nagyon kitartóak voltak, és nekem is rögtön bevillant egy kép: láttam őket, ahogy egy vallatáson egymás mellett ülnek, bemondják az anyjuk nevét, a lakcímüket, a születési dátumukat, de aztán maguk a vallomások különböznek egymástól. Hogy miért pont ez jutott eszembe, azt nem tudnám megmondani. Csak annyit tudtam, hogy nem szeretnék egy létező két szereplős drámát megrendezni, mert amiket ismerek, mind egy kaptafára mennek, sokszor didaktikusak. Bűnügyi történetünk viszont nem volt. Mivel lusta voltam, megkértem Adriékat, hogy keressenek ők valamit az elmúlt évek Magyarországából - és ők bombáztak is ilyenekkel, nem adták fel. Amikor ezt a történetet választottuk kiindulásul, rengeteg anyagot gyűjtöttek a témáról, az éjszakai munkákról, a night clubok világáról. Az előadás tulajdonképpen "színházi road-movie", mivel kiemeltük a történetnek azt az elemét, hogy a gyilkosok tíz napig menekültek egy autóval az elfogásuk előtt. Sokat beszéltünk arról, hogy mit csinálhat két ember egy autóban, és hamar megegyeztünk abban, hogy nem lehet tíz napig egyfolytában félni, szorongani.

 

- 2008 novembere óta rengeteg idő eltelt - egy átlagos próbafolyamat nem szokott hosszabb lenni 2-3 hónapnál.

 

- Hogy több mint egy éve próbálunk, az persze nagyon jól hangzik, de azt hozzá kell tenni, hogy ha struktúrán belül, intenzíven tudtunk volna próbálni két hónapon keresztül, ugyanilyen lehetett volna az eredmény. Ki ezért nem ért rá, ki azért, és én sem éreztem úgy, hogy nagyon nagy szükségem lenne Az élet álom próbái mellett bármi másra - csak ennek a bemutatója, január 30. után kezdtük a rendes próbafolyamatot. Imádtam Balázsékkal lenni, szuper emberekkel dolgoztam együtt, nagyon szeretem ezt a munkát - annak ellenére, hogy most úgy érzem, soha többet nem fogok struktúrán kívül dolgozni, úgy, hogy az egyik héten az egyik színész főpróbahete miatt nem tudunk egyáltalán próbálni, aztán olvasópróbák miatt és így tovább.

 

 

- Ahogy az Én egy szemüveges kisfiú vagyok-nál, itt is valódi dokumentumokra alapoztunk, de sok a fiktív rész is, és sokat dolgoztunk azon, hogy darabként is megszülessen - talán valahol félúton van egy "igazi" dokumentumdráma és egy fiktív előadás között, mert bár konkrét esetből indult ki, a szereplők mégis teljes egészükben csak a fantázia szülöttei. Régóta foglalkoztat a dokumentarista színház, leginkább azért, mert úgy érzem, semminek nincs nagyobb ereje, mint a valóságnak. Még sosem rendeztem meg valamit csakis társadalmi elhivatottságból, anélkül az önző szempont nélkül, hogy engem mi izgat, mi foglalkoztat - de emellett fontosnak tartom, hogy ha ennyire súlyos dolgok történnek, arról szó legyen, akkor beszéljünk arról, hogy ilyesmi megtörténhet. Elkezdtem unni azokat az előadásokat, amelyekben ugyan látom, hogy a színészek csodálatosak, nagy a technikai tudásuk, jobb esetben le is nyűgöznek, mert ott van mögötte a lelkük is - de igazából nem döbbentenek meg, nem ráznak meg.

 

- Mire gondolsz, amikor azt mondod, hogy darabként is meg kellett születnie az előadásnak?

 

- Erősíteni kellett magát a történetet, a történet drámaiságát. Tudatosan kerültem a melodramatikus jeleneteket - ez nem egy Bonnie és Clyde-történet. Sok stílusból áll össze az előadás, ugyanúgy, ahogy ezeknek a fiataloknak a kultúrája - és az enyém is - elképesztően töredezett, klipszerű, villódzó. Dolgoznunk kellett azon, hogy az is megkapja, amit vár, aki nem csak szórakozni szeretne. Nehéz a téma, és mindenkinek van vele kapcsolatban egy elvárása, hogy ezt akkor miért csinálták, hogy hogy viselkedik az ember, mikor megöl valakit? Nem akarok egyértelmű válaszokat adni ezekre a kérdésekre, mert én sem tudom. Csak sejtéseim vannak.

 

 

- Ahogy néztük a riportokat és különféle anyagokat, olyan szorongás jött rám, ami nem fog átjönni rád ebből az előadásból. Halálra rémülök ettől a világtól, attól, ahogy ezek az emberek gondolkodnak, ahogy uralkodni próbálnak az életükön, ahogy úgy tudnak beszélni a munkájukról, mintha az egy nagyon is tiszteletre méltó szakma lenne. És megbolondulok attól, hogy milyen zűrzavar van ma, hogy ha egy pornósztár bekerül egy tévés sorozatba, igazi sztár lehet belőle. Nem Michelle Wildot akarom bántani - de miért csodálkozunk, ha egy fiatal ember azt gondolja, hogy ki akar törni, ezért elmegy kurvának vagy vetkőzni, hogy ha ez a kitörési álom számára, ha ezt gondolja perspektívának? Minden porcikám irtózik ettől és ellenáll, de semmiképp nem akarok ítélkezni, mert nem tudhatom pontosan, hogyan megy ez. Ez egy totálisan más világ.

 

 

- Amíg nem volt meg a premier, valóban úgy éreztem, hogy nem vágyom az esti előadás és a nappali próba mellett még más munkára is. Ugyanakkor egyre inkább érzem, szükségem van arra, hogy a színészeten kívül máshogyan is kifejezzem magam - érdekes, hogy az élet is pont most hoz felkéréseket. Most kezdtük el a Magyar Színházban az Édes Charity című musical próbáit, amit én fogok rendezni, és hívtak a West Balkánba és a győri Vaskakas Bábszínházba is. Abban a korban vagyok, amikor úgy érzem, jó, hogy vannak ilyen lehetőségeim is.

 

 

- Érzem, hogy múlik az idő, hogy már nem egy fiatal, hanem egy felnőtt színész vagyok a színházban. Bizonyos feladatokat már biztosan nem kaphatok meg, egyre kevesebb a jó női szerep. Ezzel együtt nagyon jól érzem magam színészként, nagyon fontos része az életemnek, és jó most a Katonában lenni, de nem akarok már minden áron játszani, inkább megvárom azt a néhány jó szerepet, ami még jönni fog, mintsem, hogy ne érezzem magam fontosnak egy szerepben, ami esetleg nem is szerez annyi örömöt. A rendezés most jobban leköti a vegyértékeimet.