„Mindig csak részben érkezem meg, akárhová is megyek mostantól” – ez a gondolat megfogott a Jelenkorban megjelent, Párhuzamosok a végtelenben című tárcádban. Mikor és hogyan fogalmazódott meg benned?
Először akkor, amikor 2005-ben Pécsre költöztem. Körmenden születtem és nőttem fel, 18 éves koromig ott laktam, aztán Pécsre mentem egyetemre. Nagy váltás volt. Tíz évig laktam ott. Persze nem akkora, mint amikor hat évvel ezelőtt Norvégiába költöztem. De már az első váltáskor is élt bennem olyan illúzió, hogy új helyen új életet kezdhetek. Minden új, és én is új lehetek. Nagyjából egy évig van az ember ilyen eufóriában, aztán rájön, hogy az életszakaszokat nem lehet így elvágni, mert a múlt utánanyúl, és minden összefolyik.
A felismerés elszomorító vagy megnyugtató volt?
Elfogadást éreztem, ami abban segített, hogy az életem egyes szakaszait még jobban magaménak érezzem. Függetlenül attól, hogy nagyon más volt a körmendi, a pécsi és most a norvégiai időszak. Ez így együtt picit tudathasadásos állapot, de aztán mindegyikben megtaláltam a helyemet, és rájöttem: mindhárom hely az identitásom része.
Édesapád, Fodor Sándor is író.
Elsősorban újságíró, de jelent meg novellás- és egy Cseh Tamásról szóló interjúkötete is. Az utóbbi átdolgozott verzióját a nyári Margó fesztiválon mutatták be.
Az írás szeretetét és az írást mint önkifejező eszközt tőle örökölted? Ő volt rád hatással?
Ha örökölhető, igen. Bár a történethez hozzátartozik, hogy hatéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Rendszeresen nem láttam írni, mert akkortól nem élt velünk. Mondjuk azelőtt meg lehet, hogy igen, ami által hatott rám, de nincsenek ilyen emlékeim. Apával sokszor volt olyan közös programunk, hogy kiültünk egy kávézó teraszára, és figyeltük az embereket, beszélgetés közben történeteket találtunk ki róluk. A fantáziám fejlődhetett ezáltal, de tudatosan sosem terelgetett az írás felé. Sem engem, sem pedig a testvéreimet. Máté öcsém (Fodor Máté, a Soulwave zenekar énekese – a szerk.) például zenész lett. Dalszövegeket is ír. Szóval biztos valamiféle hasonló lelki alkatot tükröz az, hogy megvan bennünk az önkifejezés igénye.
Az első emlékem egyébként az általános iskolához köthető, amikor irodalomórán fogalmazást kellett írni, és a tanárom, akit amúgy is nagyon kedveltem, megdicsért. Talán az a pillanat adott olyan megerősítést, ami miatt az írás szeretete korán megjelent az életemben. Megjegyzem, igazából csak az egyetem alatt kezdtem el írni.
2005 és 2015 között Pécsett éltél. Ott jártál egyetemre, majd ott dolgoztál. Hogyan teljesedett ki az életedben az írás?
Pécs az ország egyik legerősebb kulturális központja volt. Én meg az elszigetelt kisvárosi életből egy kultúrától pezsgő nagyvárosi életbe csöppentem. Az utcán sétálva arra lettem figyelmes, hogy koncert itt, felolvasás ott. Lubickoltam abban a közegben. Lehet, hogy inkább tanulnom kellett volna, de lenyűgözött, hogy a városi élet ilyen is lehet. Magyar–angol szakos voltam; sokat foglalkoztam az irodalommal, ahogyan az új barátaim is, akikkel megismerkedtem. Akkor ismertem meg a pécsi Jelenkor folyóiratot és Kiss Tibor Noét, aki publikált benne. Az ő biztatására megírtam két novellát, segített javítani, és biztatott, hogy küldjem el a Jelenkornak. Továbbá Görföl Balázs, a Jelenkor szerkesztője azóta is ellát tanáccsal, ha épp szükségem van rá. Ez óriási löket volt.
Hogyan éled meg, hogy Norvégiában élve is magyar irodalmi lapokban publikálsz, mint a Jelenkor vagy az Élet és Irodalom?
Egyrészt szuper, másrészt a mindennapjaink része, hogy magyarul kommunikálunk, a négyéves kisfiammal ugyanis magyarul beszélek, és valamennyire a férjem is tud magyarul, aki hat évig járt a pécsi egyetemre. Nehéz volt, sok évbe telt, de sikerült megteremteni ezt az életformát. Az identitásom fontos része, hogy használhassam az anyanyelvemet. Az írás azóta talán még fontosabb része lett az életemnek, amióta ideköltöztem. Eleinte az a kérdés is felmerült bennem, hogy innen képes leszek-e írni. A vérkeringésről ugyanis le vagyok vágva: nem vagyok benne társaságokban, nem ismerem a budapesti írói köröket, a dolgaimat „egyedülálló szigetként” írogatom, küldözgetem. Az inspirációt az íráshoz így egyedül magamból, a közvetlen környezetemből és az olvasmányaimból merítem.
Számomra az is nagy dolog volt, hogy jelentkeztem a Móricz-ösztöndíjra, mert az írással soha nem foglalkoztam formálisabb keretek között. A keretekkel eleve hadilábon állok, kivéve, ha nem magam állítom fel őket magamnak. Az ösztöndíj időszaka végeredményben abban segített, hogy koncentráltabban foglalkozhassak az írással, és kidolgozhassak egy kötettervezetet.
A családoddal Oslóban éltek. Hogyan kerültél oda?
Egyszerűen: szerelmes lettem egy norvég fiúba, és másfél év távkapcsolat után felmerült a kérdés, hogy hol folytassuk az életünket. Norvégiát választottuk. Először egy Oslótól mintegy hatvan kilométernyire lévő kisvárosban, majd egy hétszáz fős faluban éltünk Norvégia nyugati partján másfél évig, a fiunk is ott született. A környezet szép volt a fjord mellett, de sok szempontból elszigetelt életformára kárhoztatott, ezért Oslóba költöztünk. Azóta a férjem családjához is közelebb lakunk.
Milyen kulturális különbségeket tapasztalsz Norvégiában?
Ez részemről összetett történet, mert a férjem és a családja vietnami. Náluk a vietnami kultúra keveredik a felvett norvéggal. Ő itt született és nőtt fel, de a vietnami identitása is erős, amihez aztán egy kis magyar is hozzácsapódott. Nekem emiatt a vietnami és a norvég kulturális különbségeket egyszerre kellett kibogoznom, de a férjem sokat segített benne.
Talán a legerősebb különbség az emberek közötti távolság, fizikailag és érzelmileg is. Az északi népekről egyébként is él a sztereotípia, hogy hidegek, távolságtartók, individualisták, aminek abszolút van alapja. De az, amiből fakad, egyáltalán nem negatív. Eleinte nehéz volt megszokni, hogy amikor beléptem egy orvosi rendelőbe, köszöntem, és senki sem köszönt vissza. Itt ez nem szokás. De tapintatból fakad, hogy hagyjuk békén a másikat, és ne másszunk bele a terébe. Ezt meg kellett értenem, el kell fogadnom. Manapság, amikor otthon vagyok Magyarországon, sokszor én is túl soknak tartom azt, ahogy egymás életébe belemászunk, és hogy mindenkinek mindenről van véleménye. Ilyen szempontból nekem itt kényelmesebb, mert introvertált személyiség vagyok, így nem igénylem, hogy sok ember vegyen körül. Elég az a néhány, aki van. Ettől függetlenül hiányzik az otthoniak érdeklődő és kedves odafordulása.
Az alkotói munkásságodon mennyire érződik, hogy a norvég és a vietnami kultúra is beemelődött az életedbe?
Abszolút! A kulturális és nyelvi különbségek, az interkulturális kommunikáció mint téma mindig komolyan érdekelt. A magyart mint idegen nyelvet a pécsi egyetemen tanultam, és öt évig tanítottam is külföldi hallgatókat magyarra. Izgalmasnak tartom, hogyan lehet a saját nyelvünket más anyanyelvű embereknek megtanítani. Nemcsak a nyelvtudás számít, hanem a kulturális és gondolkodásbeli különbség is. Érdekes azzal foglalkozni, hogy egy-egy dolog miért nem megy át, mit miért nem értenek. Mennyire meghatározza a gondolkodásmódunkat, hogy milyen nyelvet beszélünk! Azáltal, hogy tanítom, a saját nyelvemet külső szemszögből nézhetem, ami számomra az írásban is nagyon hasznos. Emellett alázatot is ad, hisz rugalmasnak kell lenned abban, hogy ki hogyan látja, értelmezi a világot maga körül.
Mennyire más angolt vagy magyart tanítani Pécsen, mint Oslóban?
Magyarország célnyelvi környezet a magyar mint idegen nyelv számára, így ott könnyebb tanítani, mert a nyelvtanulók folyamatosan impulzusoknak vannak kitéve. El lehet őket vinni piacra, hogy magyarul gyakorolhassák a vásárlást, ezáltal autentikusabbá válik a nyelvtanítás. Oslóban nincs ilyen: itt csak a könyveket, a videókat és a hanganyagokat használva taníthatom főként az itteni magyarok gyerekeit egy hétvégi iskolában. Azért egy-két magántanítványom is van; felnőttek, akik mindenféle furcsa okból kifolyólag akarnak magyarul tanulni.
Mi motiválja őket a magyar nyelv megtanulására, megismerésére?
Ez változó. Van egy norvég nagymama, akinek az unokái félig magyarok. A másik diákom egyetemi professzor, akinek a kutatásaihoz szükséges, hogy magyarul is tudjon olvasni, főleg irodalomelméleti szövegeket. Pécsen tanítottam egy idősebb hölgyet, aki Oxfordban volt tanárnő. Ő azért akart magyarul tanulni, hogy megelőzze a demenciát. Azért választotta a magyart, mert tudta, hogy másfajta gondolkodást igényel, mint az angol. Nagyon erős középszintig el is jutott.
Beszéljünk a novelláidról. Mi köti össze őket?
Van közös nevező. Összeállt egy kötet, amely jelenleg épp kiadót keres. A novelláim nem véletlenül kerültek egymás mellé: egy idő után már kötetben gondolkodtam, miközben a szövegeket írtam. A tágabb témát elsősorban az új helyre való megérkezés adja, majd az új környezet folyamatos megismerését mutatja be. A szereplőkön keresztül egyfajta önreflexió is megjelenik: hogyan élik meg a saját kulturális és nyelvi idegenségüket? Benne van a valahová tartozni akarás vágya, és hogy az ember ezzel mit kezd, miután felismeri. Érdekel, hogy a kívülállásunk mellett észrevesszük-e és foglalkozunk-e azzal, ha az embertársunk is ugyanabban a cipőben jár. Multikulturális közegben sok ilyen történet van.
A novelláimban megírok család- és szerelmi történeteket is. És mindegyikben közös, hogy a főszereplő nő. Ez egyrészt azért van, mert a nőkről egyelőre hitelesebben tudok írni. Másrészt fontosnak tartom, hogy a női főszereplők árnyalva-árnyaltan legyenek bemutatva. Azt próbálom megragadni, hogy nem minden szép és jó, amit tesznek, és hogy az, ahogy észlelik a világot maguk körül, valamint a döntéseik, választásaik mögött zajló belső folyamatok összetettek, és nem igazán hangsúlyosak bennük a tradicionális nemi szerepek aspektusai. Hogy ezt hogyan juttatják kifejezésre a külvilág felé, az már egy más kérdés. Emiatt is jelennek meg a szövegeimben azok a társadalmi elvárások, amiket a különböző kultúrák a nők felé állítanak.
Azt is be akarom mutatni, hogy Magyarországon kétféle sztereotípia él. Az egyik az, hogy Nyugat-Európában minden sokkal jobb és könnyebb, a másik meg az, hogy Nyugat-Európa maga a fertő. Egyik sem igaz. Tény, hogy nem csak napról napra vagy hónapról hónapra lehet tervezni, mint odahaza, hanem akár évekre is. De mindenért keményen meg kell dolgozni.
A Strasbourgi Egyetem magyar szakos hallgatói nemrégiben franciára fordították három novelládat.
A Strasbourgi Egyetem Magyar Intézetének vezetőjével, Szita Szilviával korábban is dolgoztam már együtt. A szövegeimet régóta olvassa. Programsorozatot szervezett az európai nyelvek napjára, amelybe szerinte az én szövegeim témái jól illeszkednek. Úgy gondolta, hogy három szövegemet érdemes lenne lefordítani, és erre fordítói szemináriumot szervezett a magyar szakosokkal. Az is közrejátszhatott ebben, hogy mondatszerkezet szempontjából elég egyszerűen írok. Nagyon örültem ennek, mert bennem örök kérdés, hogy amit írok, azt azok is megértik-e, akik külföldön, külföldiként élnek. És így volt, ami nagyon fontos visszajelzés.
Tervezel regényt írni?
Egyelőre nem. Nagyon szeretem a novellákat, és úgy érzem, hogy a figyelmem eddig terjed. A történeteket rövid szövegekbe sűrítem bele. Így jobban meg tudom mutatni, hogy engem mi érdekel a világból. Kicsit talán a gondolkodásmódomat is tükrözi, hogy a különböző, egymástól látszólag távol eső dolgok között keresem az összefüggést. Ez jobban foglalkoztat, mint a regény, amelyben nagyobb és hosszabb munkával kell kibontani a történetet. De ki tudja; lehet, hogy ez idővel változni fog.
Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
