A Silviu Purcarete rendezte craiovai Szeget szeggel-t bár sportcsarnokban játsszák, az előadásra a játéktér méretei (szélessége? mélysége?) miatt nyolcvanan férünk be. Ha zarándoklatnak nem is nevezhető mennyiségű, mindenesetre szép számú színházi (játszói és -csinálói), valamint kritikus tömeg lelhető fel a nézők között.
A szürke oldalú, piszkosfehér padlójú, felül nyitott doboz falai hol itt, hol ott nyílnak meg és tolódnak el, át vagy egymásra. Néha füst és vonatindulás zajának kíséretében, s a lokomotív egyszer mintha meg is jelenne (a gomolygó füstben két színész elemlámpát tartva közeledik). Hűvösen elegáns előadás, de nem reveláció számba menő értelmezés a csúnya, gonosz, korrupt, erkölcstelen városról a meglehetősen ellenszenves, még Angelónál is ellenszenvesebb Vincentióval és szomorú meg penészarcú népséggel. Ami újdonság: Purcarete ha nem is helyezte középpontba Luciót, mindenesetre afelé tolta. E súlypont-áthelyezés miatt picit billeg az előadás, de mivel Sorin Leuveanu olyan, mint a Jeremy Davies játszotta Tom Tom a Millió dolláros hotel című filmben, annyira eldönthetetlen, hogy bolond-e vagy bolondsága maga a józanság, annyira szeretni- és szánnivaló, ráadásul a színész minden egyes izma és idege játszik, hogy nem lehet levenni róla a tekintetet.
Éjfél körül egy étterem teraszáról Senkálszky Endrét veszem észre, éjfél utáni sétámon, hazafelé a parkon át, közben kisebb csoporttal találkozom. A kolozsvári színház fiataljai azok. A III. Richárdot Tompa Gábor rendezi, premier szombaton a várban.
És még egy parki séta, ezúttal zenével. Kellemesen süt a nap, szól a U2-tól a One - rossz ebből nem sülhet ki akkor sem, ha nem Bono, hanem Pálfi Ervin énekli. A Telihay Péter rendezte szabadkai Vízkeresztben a U2 mellett Kispál- és Metallica-számok szólnak színészi tolmácsolásban (hangszert és éneket illetően is, kiegészülve Lakatos Mátyással, valamint a színház zenei vezetőjével, ifj. Kucsera Gézával). Egyéb hozzávalók: bőrkanapé, sínen mozgatott, leopárdmintás anyaggal leterített görgős plató, konyha répával, fejes és savanyú káposztával meg csokikrémmel, elvarázsolt kastélyok tükre, sok homok.
Közel két hete volt a kisvárdai fesztivál nyitónapja, amikor a társulat a Kicsik és polgárok című Kispolgárokat játszotta. Abban színtelenek, fakók voltak, a rendező kitalálta figurákat és viszonyokat játszották el, ezért, és nem elsősorban a kényszerűen összenyomott tér miatt hiányzott az előadásból a hús, a lüktetés, az erő, az életesség. Amit viszont a Tószínpadon csináltak, az csupa tétre menő helyzet és játék volt, az előadás alatt pedig el lehetett felejteni, hogy létrehozásában egy rendező is közreműködött. Jó, nyilván nem úgy tud Szőke Attila énekelni, de a pop- meg rockbizniszben hallottunk már hang nélküli karrierről, viszont amit hozzátesz a nyugodt, okos és játékos cinizmussal Festéhez, attól nem lehet szabadulni, és simán beleszeret az ember. Ahogy G. Erdélyi Hermina Viola-Cesarióként a kényszerűen titkolt szerelmet mutatja, annak még a látásába is bele lehet dögleni, nem kell azt átélni. És amikor a Sebastiant játszó Pálfival kékes fényben egymás hátának dőlve éneklik a One-t, akkor az inkább szerelemes dal mindjárt az összetartozásról szól. (Meg csupaszon érzelmes.) De sorolom a többieket is. Csernik Árpád szögletes, túlmozgásos, saját magán decens hö-hö-kkel kacagó Malvoliója, aki az ál-levél előírása szerint vigyorog, mint a tejbetök (rajta meg a zongoránál ülő Ralbovszki röhög). Kovács Frigyes hatalmas nagy bohóc, szeme mosolyog, de a mosoly árnyalata pillanatról pillanatra változik: pajkos, átverős, kárörvendő, szerelmes, satöbbi. Az asszonyi rafinériával és mindentudással felvértezett Mária szerepében Vicei Natália, a tóból érkező, szinte mindent a kanapéról szótlanul, érzékin szomorúan végignéző Kálló Béla mint Orsino, a rusztikus, megvezethető Fonnyadi Ábrist szikáran adó Szilágyi Nándor, Körmöci Petronella Olíviája csupa elfojtás, Ralbovszki Csaba meg amikor épp nem zongorázik, akkor olyan nagyon megnyugtató a jelenléte.
Az előadást a díszletre szállva egy nagy zöld sáska is megtekintette. Nem leszek a rajongójuk, mármint a sáskáknak, de azt el kell ismerni, hogy annak az egyednek jó az ízlése.
