Simon-Mazula Tibor festményei éltetik a csendet

Messziről olyanok, mintha málló falfelületek lennének, amelyeket salétrom- és sóvirágok csipkéztek. Az egymásra hordott vakolatrétegek, amelyek egy adott időszak emlékét őrzik, és amelyeket az idő és a környezet folyamatosan formál, bomlaszt, destruál. A felső rétegek folytonosan kopnak, az alsók pedig idővel újból a felszínre kerülnek éppúgy, mint a múltbeli emlékeink, amelyeket minduntalan hordozunk magunkkal. Még ha nem is látszik, akkor is. 

Simon-Mazula Tibor kompozícióinak érzéki, haptikus felületei, pasztózus foltjai, reliefszerűen kiemelkedő rétegei folytonos lázban tartják a tekintetet.

A néző szeme sosem ér nyugvópontra. Nonstop gyönyört kínálnak számára az egymásba érő, vastagon felvitt rétegek és a légiesen könnyű színek. Simon-Mazula Tibor vásznai így válnak a színtiszta festészet ünnepi mozzanataivá, a transzcendenciába emelt alkotás produktumaivá.

A felületek által kiváltott gyönyör zsigeri szinten tematizálódik a befogadóban. Aztán ahogy egyre közelebb megyünk ezekhez a vásznakhoz, észrevesszük az elő-előtűnő vonalhálókat, a szénnel megfogalmazott részleteket, amelyek konstruálják a teret. Ezek a szigorú, konkrét szerkezetek valós helyszíneket rögzítenek, olyanokat, amelyekhez az alkotó személyesen is kötődik. A konstruktivista módon megfogalmazott, zárt struktúrák nagyon határozottan körvonalaznak egy adott helyet és egy konkrét időt. Azonban az erre rárakódó festészeti rétegek oldják az egzakt látványt, és lírai minőségekkel gazdagítják azt.

A konkrét, semleges tér így válik olyan helyszínné, ami rögzíti az alkotó pillanatnyi érzelmi állapotát és impresszióit.

Mert Simon-Mazula Tibor kompozíciói tulajdonképpen impresszionista tájképek, amelyek konzerválják az alkotó aktuális emócióinak lenyomatait, valamint láttatják a személyes kötődését az adott térhez és pillanathoz. Intim kompozíciók ezek, amelyek légiessége elvarázsolja a szemet. Elkapott pillanatképeket látunk, amelyek kiindulópontja az itt és most. A megfogalmazásmód azonban időn és téren kívülivé teszi ezeket a jeleneteket.

A tereket betölti a mindent elárasztó fény, ami kiégeti a konkrétumot az alkotásokból, és valamilyen éteri, földöntúli lebegésbe vonja a kompozíciókat. 

E képek legfontosabb elemei a semmisnek tűnő pillanatok. Azok a hétköznapok, amikor nem történik semmi lényeges. Amikor nincs hova rohanni, amikor nem kell semmit elintézni, amikor csak eltelik az idő. Csak vagyunk. Együtt. Egymásért. Kipereg a kezünk közül a sok-sok perc anélkül, hogy bármi formálná, strukturálná azt. Ilyenkor mi magunk is alig látszunk, beleolvadunk a minket körülölelő térbe, a fizikai kiterjedésünk helyett a lelki minőségeink válnak fontossá. A jelen valósága, a pillanat őszintesége mutatkozik meg a képeken.

Ebben a légies, súlytalan szférában jelenik meg a képek főszereplője, a kedves, akinek fizikai valója is lét és nemlét között lebeg félúton. Olykor szinte teljesen beleolvad a környezetébe, tér és alak eggyé válik. Mert a figura is tulajdonképpen ürügy a pillanatnyi impresszió közlésére, a mindennapok szépségének megragadására. A női alak a szépség megtestesítője, akinek személyén keresztül az emberi élet legösszetettebb, mégis legegyszerűbb pillanatai láthatóvá válnak és megelevenednek. 

Szerelmi vallomásként is felfogható az alak és a körülötte levő tér egybeolvadása.

Mert tulajdonképpen a tér visszatükrözi mindazt a csodát, amit a férfi lát a nőben. Nem az alak eltűnéséről van itt szó, hanem annak kivetüléséről. Egész lénye jelen van a térben, a környezet minden négyzetcentimétere ő magát idézi. Hasonló ez ahhoz, mint ami Radnóti versében elhangzik: „a tárgyak összenéznek / s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab / az asztalon és csöppje hull a méznek / s mint színarany / golyó ragyog a teritőn, / s magától csendül egy üres vizespohár. / Boldog, mert véled él.”

Naplótöredékekként is tekinthetünk ezekre a festményekre: az alkotó rögzíti a megélt pillanatokat, amelyek a külső szem számára láthatatlan tartalommal telítődnek.

Intim és érzelemmel töltött momentumok ezek, amelyekben jelenvalóvá válik az alkotó és a múzsa, a férfi és a nő szoros kapcsolódása. Ugyan a női alak nem néz ki a képből, tekintete a legtöbbször lefelé irányul, mégis érezzük az energiát, ami az ábrázoló és az ábrázolt között áramlik. Mert a női figura testtartása sosem kimódolt, hiszen nem kell viselkednie, megjátszania magát, pózolni a férfi előtt, akinek ő a minden. Még rá sem kell néznie ahhoz, hogy tudja, hogy ott van vele, és figyeli minden rezgését.

Simon-Mazula Tibor festményei éltetik a csendet. Nincs rajtuk semmiféle történés, kontemplatív kompozíciók ezek, amelyek neszei a felületben keresendők. A sötét és világos foltok kiegyensúlyozott aránya harmonikussá teszi a kép tereit, amelyek így alkalmat kínálnak a nézőnek, hogy megpihenjen. Miközben a tekintet folyamatosan cikázik az izgalmasan megmunkált felületeken, a néző mégis megnyugvást lel e képek szemlélése során.

A csend, a látvány tisztasága, a kiegyensúlyozott kompozíció mind azt célozzák, hogy a befogadó lecsendesedjék, és kicsit kiszakadjon az állandó rohanásból. Ahogy ezt maga a festő is megfogalmazta: „A vágyam, hogy megnyugvást nyújtsak a nézőnek egy érzékeny, tiszta kép látványával, mint hogy magam számára stabilitást, kiegyensúlyozottságot teremtsek. Ez az én válaszom az állandó zajra, a merev ellentmondó vélemények okozta folyamatos konfliktusokra, amiket a technológia uralta világban naponta hallok és látok.”

Simon-Mazula Tibor Closeness kiállítása május 27-ig látogatható a LAVOR Collective Art Salonban.

Nyitókép: LAVOR Collective