Apja orosz származású német újságíró, anyja orosz és olasz felmenőkkel rendelkező francia jelmeztervező, neveltetése azonban már igazán angol volt. (Barátai később azt mondták: úgy él, mint egy brit, úgy gondolkodik, mint egy francia és úgy érez, mint egy orosz.)
Apai nagyapját, a cári hadsereg tisztjét külföldre száműzték, anyai nagyapja együtt dolgozott Gyagilev híres szentpétervári balettjével. Ő maga a patinás Westminster iskolába járt, amelyet teljes szívéből gyűlölt és 16 éves korában otthagyott, hogy színitanulmányokat kezdjen a London Theatre Studióban.
17 évesen lépett először színpadra egy vidéki színházban, egy öregember szerepében.
19 évesen már az egyik darabját játszották a West Enden.
1942-ben a filmvásznon is debütált. A II. világháború alatt a hadseregben szolgált, itt kötött életre szóló barátságot David Nivennel, akinek tisztiszolgája volt.
Első forgatókönyvét 24 évesen írta. Egy évvel később már a rendezést is magára vállalta. 1949-ben Az Angelo közlegénynek főszereplője és társrendezője is volt.
A nagy kiugrást, az ismertséget és a kritikai elismerést 1951-ben a Melvyn Le Roy rendezte Quo Vadis? Nérója hozta meg számára.
Ekkor jelölték először Oscar-díjra, amelyet ugyan nem kapott meg, de alakítását Golden Globe-díjjal honorálták. A Broadway színpadain szerzőként hódított: 1953-ban Rex Harrison volt a főszereplője Négy tábornok című vígjátékának. Az 1957-ben bemutatott Romanoff és Juliet a klasszikus Rómeó és Júlia modernizált, szatirikus változata, amelyért két kategóriában is Tony-díjra jelölték, és amelynek négy évvel később megrendezte filmváltozatát is.
Az ötvenes években forgatott filmjei közül jelentősebb a Lola Montez, a Nem vagyunk angyalok, A vándorok, valamint az Egy angyal szállt le Brooklynban – utóbbi kettő olasz koprodukcióban készült.
1960-ban Stanley Kubrick klasszikus, négy Oscar-díjjal jutalmazott Spartacus-filmjében Lentulus Batiatust, a mohó rabszolga-kereskedőt formálta meg. A legjobb férfi mellékszereplőként ezúttal már átvehette a filmvilág legrangosabb kitüntetését.
A későbbiekben is számos történelmi alkotásban játszott, magára öltötte a többi közt Heródes és a francia forradalmár Mirabeau alakját is.
Maga is ültetett át regényeket filmre: a Melville nyomán készített Billy Budd megkapta a brit filmakadémia kitüntetését 1962-ben. Három évvel később hasonlóan sikeresen vitte filmvászonra Romain Gary Lady L. című regényét, amelyben a női főszerepet Sophia Loren formálta meg.
1964-ben másodszor vehette át a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjat a Topkapi című thrillerben nyújtott alakításáért.
A sokoldalú Ustinovot a Forró milliók társírójaként 1968-ban a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában jelölték Oscar-díjra.
Sokak emlékezetében detektívként marad meg: több filmben játszotta Hércule Poirot-t, Agatha Christie különc, fura bajszú nyomozóját.
Feltűnt a kiismerhetetlen, faarcú Charlie Chan felügyelő szerepében is.
Magyarországon is népszerű volt a Feketeszakáll szelleme című komédiája.
A kilencvenes években a Lorenzo olaja című filmmel tért vissza Hollywoodba. Egyik utolsó alakítását az 1999-es Oltári vőlegény című vígjáték nagypapa szerepében nyújtotta.
Még túl a nyolcvanon is közreműködött a Luther című filmben.
Kölcsönözte hangját rajzfilmekhez: ilyen volt a Disney-féle Robin Hood (1973) vagy a Muppet Show (1976), később Orwell Állatfarmja (1999), ismeretterjesztő filmek házigazdája volt (Ustinov Kínában, Ustinovval a világ körül, A Vatikán belülről), sőt az operarendezéssel is megpróbálkozott.
A több nyelven folyékonyan beszélő színészt Oscar-díjai és a Golden Globe mellett három alkalommal a televíziós Emmy-díjjal is kitüntették, és a Herbert von Karajan dirigálta Péter és a farkas narrátoraként Grammy-díjat is kapott. 1975-ben megkapta a Brit Birodalom Rendje (CBE) kitüntetést, 1990-ben lovaggá ütötte II. Erzsébet brit királynő, így a neve elé írhatta a Sir szócskát.
Emlékirata mellett könyvet írt Az én Oroszországom címmel a Gorbacsov-korszak Szovjetuniójáról. Haláláig publikált a világ számos lapjában. Több novelláskötetet is kiadott, színdarabjai közül a legnevezetesebb a Félúton a fán, valamint az Ismeretlen katona és felesége.
Az intelligens, elegáns és csípős humorú Ustinov rendkívül szórakoztató társalgó volt, számos tévéműsorba hívták, vacsorák, rendezvények szónokának kérték fel. 1968-tól az UNICEF utazó nagykövete volt, 1999-ben fiával, Igorral közösen alapítványt hozott létre művészi tevékenységet végző fiatalok támogatására.
Az Oscar-díjas művész többször járt Budapesten.
Utoljára 2001-ben, amikor a róla elnevezett társadalomtudományi oktatási és kutatási központ megnyitásán vett részt a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Rózsa Miklós, a Quo Vadis? zeneszerzője neki dedikálta első vonósnégyesét.
Sir Peter Ustinov 1971-től a Genfi-tó közelében, egy kis svájci faluban élt, itt is halt meg 2004. március 28-án szívinfarktus következtében.
Poirot szerepében a Randevú a halállal (1990) című filmben. Forrás: Wikimedia Commons
