A berkshire-i Readingben látta meg a napvilágot egy angol háziorvos és egy ír ápolónő gyermekeként, Sally nővére és Terence bátyja szintén zenészek lettek. Hétéves volt, amikor Down-szindrómával született öccse meghalt, a csapást feldolgozni képtelen anyja pedig gyógyszerfüggő lett, s végül elmegyógyintézetbe került. Oldfield tízévesen, lemezeket hallgatva tanult meg gitározni az apjától kapott hangszeren, ám a kottaíráshoz-olvasáshoz bevallása szerint nem volt elég türelme. Két év múlva már elektromos gitáron játszott és klubokban lépett fel.
Tizenöt éves korában iskolaigazgatója megkérte, hogy vágja le hosszú haját, de ő erre nem volt hajlandó, inkább otthagyta az iskolát, és Sally nővérével megalapította a The Sallyangie nevű folkduót. Anglia-szerte és Párizsban is turnéztak, albumuk 1969-ben jelent meg. A duó még abban az évben felbomlott, ezután Oldfield idegösszeomlást kapott.
Felépülve fuvolán játszó Terry bátyjával együtt a rövid életű Barefoot nevű bandában zenélt, majd – noha a hangszer akkor teljesen új volt számára – a Kevin Ayers vezette The Whole World együttesben lett basszusgitáros, alkalmanként gitáros. Zenélt a Hair egy színházi produkciójában is, de innen tíz előadás után kirúgták, mert megunta a dolgot és 7/8-os ütemben játszotta el a Let the Sunshine In című számot. Az Abbey Road stúdióban a The Whole World albumain dolgozva számtalan hangszerrel ismerkedett meg, s Ayers megengedte, hogy az ő magnójával rögzítse zenei ötleteit. Oldfield kis lakásában három rövidebb és egy hosszabb, általa Opus One-nak nevezett instrumentális szerzeményt játszott fel, valamennyi hangszer hangját egy sávra rögzítve.
A demofelvételeket megmutatta a lemezüzletben is próbálkozó Richard Branson vállalkozó zenei producereinek és több kiadónak is elküldte azokat. A kiadók elutasították, mondván, hogy ilyen hosszú darabot csak énekkel lehet eladni. Branson érdeklődését azonban felkeltette a szalag, így egy hét időt biztosított a fiatal zenész számára stúdiójában. Ekkor rögzítették az első, majd 1973 tavaszán a második részt.
A felvételeken Oldfield közel húsz hangszeren játszott, és csak néhány zenész volt segítségére.
A Tubular Bells, a Virgin első kiadványa ötven éve, 1973. május 25-én jelent meg, ez alkalomra Branson egy élő bemutató koncertet is szervezett neves muzsikusok részvételével. Az emblematikus borítójú korong eleinte lassan fogyott, amikor azonban Az ördögűző című horrorfilmben is felhasználták a zenét, a listák élére került, Oldfield Grammy-díjat kapott, és a Virgin hat további albumra szerződött vele.
Kéttételes, sokkal békésebb hangulatú, vidéki elvonulását idéző Hergest Ridge című lemeze 1974 végén jelent meg. Ezt 1975-ben az Ommadawn követte, amelynek írása közben meghalt édesanyja. 1978 őszére elkészítette az Incantations című dupla albumát Sally nővére, Maddy Pryor, a Steeleye Span folkegyüttes énekesnője és a Queen’s College lánykórusának közreműködésével. A felvételek alatt elvégzett egy személyiségfejlesztő tanfolyamot, és szavai szerint lelkileg újjászületett.
Az addig visszahúzódó zenész immár szívesen adott interjút, kocsmázni járt a riporterekkel, meztelenül pózolt egy promóciós fotózáson, a repüléstől való félelmét legyőzve pilótaengedélyt szerzett, és saját gépet vásárolt.
1979-ben nagyszabású európai turnéra indult kórussal és több mint ötven zenésszel. Ebből készült az Exposed című élő album és koncertfilm. Közben kiadta a Guilty című kislemezt, amelyen először kísérletezett az éppen divatos stílussal. Majd a rockosabb Platinum és a Queen Elizabeth 2 óceánjáróra utaló QE2 következett, amely Abba-, Shadows- és Bach-feldolgozást is tartalmaz. Kereskedelmileg legsikeresebb albumai a nyolcvanas évek elején születtek.
Népszerűségére jellemző, hogy fellépett Károly brit trónörökös és Lady Diana esküvőjén, sőt, a jeles alkalomra dalt is írt.
Az 1982-es Five Miles Out című albumának címadó dalát egy viharos repülőút ihlette, amelynek során a tapasztalatlan pilóta egyenesen a viharba vezette a gépet. Az 1983-ban megjelent Crises a Maggie Reilly által énekelt Moonlight Shadow, illetve a Shadow On The Wall című slágerekről vált ismertté, utóbbi az 1980–1981-es lengyel eseményekről szól. A hosszabb hangszeres és a rövidebb populáris, vokális művek váltakozása jellemző a Discovery (1984) és a Bonnie Tyler közreműködésével készült Islands (1987) anyagára. Az 1984-es The Killing Fields az egyetlen filmzenéje.
A Virgin slágerek írására ösztönözte, amire ő az Amarok és a Michael Oldfield néven jegyzett Heaven’s Open című albumain zenei iróniával válaszolt. Szerződése lejártával átigazolt a Warner Musichoz, itt jelent meg 1992-ben a Tubular Bells II, amely újrakevert szerzeményeket is tartalmaz. A Tubular Bellsből később még három változatot adott ki, ahogy utolsó lemeze, a 2017-es Return to Ommadawn is korábbi művének új változata.
A ’90-es évek közepén Arthur C. Clarke sci-fi regényét zenésítette meg The Songs of Distant Earth címmel, és számítógépes játékot is kiadott hozzá. Voyager című albuma (1995) kelta ihletésű, a Guitars (1998) tiszta gitárzene. The Millennium Bell című stíluskavalkádját az ezredforduló szilveszterén adták elő Berlinben. Későbbi felvételein gyakran meg sem jelent, csak interneten irányította a zenészeket és a stúdiómunkálatokat.
Mike Oldfield a válogatások nélkül eddig 26 lemezt, öt DVD-t adott ki. Changeling címmel 2007-ben jelent meg magyarul is olvasható önéletírása, amelyben családi, alkohol- és drogproblémáiról is vall. Négyszer nősült, és hét gyermeke született. 2009 óta a Bahama-szigeteken él, és az állampolgárságot is felvette.
A képen a zenész a bilbaói Guggenheim Múzeum előtt 2008-ban. Fotó: Rava Rivas / AFP
