A fesztivál tematikája ezúttal Bartókot a középpontba helyezi, de nem teszi dominánssá. Körülölelik őt a koncertek műsorain és a számos kurzuson elődei és utódai, pontosabban példaképei és követői. Így Liszt, aki nemcsak a Liszt-év kapcsán kap hangsúlyos szerepet ezúttal, hanem úgy is, mint aki nagyban hatott a XX. század zeneszerzőire, ha bevallják, ha nem. Bartók bevallotta, hiszen például Liszt késői stílusváltását választotta akadémiai értekezésének témájául. Közös az szellemiségükben, hogy magyarságukat mindketten tudatosan hangsúlyozták, akkor is, amikor kiszakadtak innen. Lisztnél ez némiképp felületesebben jelenik meg, ami a népzenei gyökereket illeti, ő megmaradt a cigányok közvetítésével megjelenő zenénél, nem jutott el mélyebbre, ám sok meghatározó újításban, például az atonalitás felsejlésében, amely néhány művében feltűnik, előre mutatott Bartók, és itt megjelenő kortársai, utódai: Debussy, Schönberg, Mahler, Sosztakovics felé. Ezt a tematikát tükrözi a fesztivál teljes programja, míg a nyitóhangverseny műsorán csak Bartók és Liszt szerepelt. A Két kép közül a Virágzás ugyanakkor egyértelműen mutatja Debussy hatását Bartókra, impresszionizmusát finomság, plaszticitás jellemzi, míg a második kép, a Falu tánca bartókosabb, nagyszabásúbb, szilajabb, tele csupa meghökkentő tempóval, ritmusváltással, harmóniával. Peskó Zoltán szívéhez ez utóbbi áll különösen közel, ezért igazán aprólékos figyelemmel dolgozta ki ezt a tételt. A fesztiválok nagy előnye, hogy a próbafolyamatot is figyelemmel kísérheti az ember, ami nem minden tanulság nélkül való. A korai stádiumban szinte reménytelenül szőrösen, kócosan megjelenő művek már a főpróbára teljesen kiforrták magukat, meglepő erővel és szenvedéllyel szólaltak meg. Élesben sem okozott csalódást a zenekar, a két kép közti különbség markánsan jelent meg.
Liszt A-dúr zongoraversenyét soha, ebben az évben meg különösen nem hiányolhatjuk a koncertek műsorairól, nem lehet hát könnyű újra meg újra nekiveselkedni, újat mondani vele. Ránki Dezső a kisujjából rázza ki, gondolhatnánk, és persze így is van, mégis megunhatatlan előadásában ez a mű, mert mégsem válik az ujjából kirázottá, unottá, rutinszerűvé. Elsöprő szenvedély, imponáló könnyedség és légies finomság jellemezte játékát ezen az estén. Egyszerűen frenetikus volt. A versenymű a hallgató számára egytételesnek tűnik, mert nincsenek tételszünetek, mégis jól érzékelhető egymástól elkülönülő, összesen öt szakasza. Nem tipikus versenymű, eredetileg Liszt szimfonikus koncertnek nevezte, ezért a zongora szerepe nem olyan domináló, mint a tipikus concertókban. Így a zenekar hol uralkodott, hol finoman simult a zongora alá. Ez utóbbi kivételesen nem a hangversenytermekben megszokott Steinway, hanem egy szép, fényes hangzású Fasioli volt.
A Faust-szimfónia első változata elég kis apparátusra íródott, vonóskart, fafúvósokat és kürtöket használt a szerző, de már a bemutatón nagyzenekaron csendült föl, kiegészítve a tenorszólós férfikari fináléval. Épp ez utóbbit nem feltétlenül írja mindenki a mű javára. Öröm volt hát az e nélküli verziót hallgatni. Hatalmas mű, majd 70 perces, a két szélső, hosszú tétel - Faust és Mefisztó - fogja közre a szelídebb, kicsit rövidebb ?női?-t, a Margit címűt. Az első tételben a már említett atonalitás jelenik meg, a teljes tizenkétfokú hangrendszer, amit csak úgy fél évszázaddal később kezdenek majd alkalmazni a zeneszerzők. A másik újdonságot a kétségtelenül legérdekesebb Mefisztó-tétel kínálja démoni hangzásával, amit az eredeti Faust-téma eltorzításával ér el. Bartók szerint Liszt elsőként ironizált a zenében. Van hát bőven tere a zenekarnak ebben a műben az érzelmek, a dinamika, a hangszeres tudás minden skáláját bejárni, és szólisztikus illetve kamara megszólalásra is bőven adódik lehetőség. A Savaria Szimfonikus Zenekar megfelelt a kihívásnak, átfűtötten, nagyszerű játékkal, precíz kidolgozottsággal bizonyította be, hogy olyan hangszer az együttes, amelyen érdemes játszania annak a sok vendégdirigensenek, aki ebben a tíz napban erejét próbálgatja majd rajtuk a karmesterkurzusok során.
És még egy megjegyzés: felüdülés volt, hogy a mindent szétköhögő budapesti publikummal szemben a szombathelyi egyetlen pisszenés nélkül hallgatta végig a két és fél órás hangversenyt.
