A sokféleség egysége - BRILLIANT CORNERS

?A Brilliant Corners Thelonious Monk dzsesszzenész 1957-es albumának a címe. Szeretem azt, ahogy egy mű címe elindít egy gondolatfolyamot. (...) Monk zenéje sehol nem hangzik fel az előadásban, mégis sok tekintetben nagyon is jelen van. Végtelen koreográfiai inspirációt nyertem belőle? ? olvashatjuk Emanuel Gattól e rendhagyó gondolatokat. Koreográfiájának tehát egy olyan, mára klasszikusnak számító zenemű címét kölcsönözte, melyből abban egy taktus se hangzik el, ám (annak és alkotójának) szellemisége erősen meghatározza a megszületett táncművet. Olyan merész húzása ez, mint volt ? a budapesti közönséget is elvarázsoló ? Téli variációk zenei anyagához felhasználni Mahler és a Beatles műveit.

Mikor a félhomályban színre sereglett a tízfős társulat, mellettem ülő barátom, látva, hogy jegyzetelek, fanyarul megjegyezte: ?írd le, hogy sokan vannak?. Láttunk már ennél nagyobb táncosi tömeget is kortárs előadásban, de bizony: a Brilliant Corners egyik legmeghatározóbb jellemzője a tömeg, a permanens mozgásban tartott sokaság, a tíz emberből létrehozott és a hatvanperces futamidő során végig ? nagy tehetséggel ? mozgásban, játékban tartott embersereglet. Gat áradó, ám egyes pontokon meglepően, a teljes mozdulatlanságig befékezett koreográfiája az emberi testek, a mozdulat dzsungelébe vezet el. Táncosai soha nem hagyják el a színt. A falakig kinyitott, fentről, a fényhíd magasában ? reflektorokat takaró ? fekete függönyökkel zárt játéktér padlóján határozatlan, sötétbe olvadó peremű fénynégyzet. Aki egy-egy jelenésből kimarad, a két oldalsó, olykor a szemközti falnál, félhomályban sorakozik, de jelenlétét tekintve ?bekapcsolva marad?. Gat színpada (ahogy ő maga fogalmazza meg: e ?koreográfiai játszótér?) nem nyit egyértelműen a közönség felé: a színpadnak magja van, az valahol a két (hangsúlyosan használt) átló metszéspontja körül terül el. A táncosok olykor hátat fordítanak nekünk, egy képben pedig, ugyancsak hozzánk háttal közelítve, a megvilágított térségből kilépve, fekete sziluettekként még a játékteret is kitakarják.

Közösséget látunk, s néha szinte az az érzésünk: nem is nézőként, de már-már kukkolókként.

Gat tíz táncosa nagyon sokféle alkatra, formára, kisugárzásra, származásra. Határozott, de nem túlhangsúlyozott karaktereket látunk, akik zokniban-vászoncipőben, utcai öltözetben táncolnak konkrét cselekményektől független, a szintén Gat jegyezte zenéhez hasonlóan eklektikus, mégis egységes koreográfiát. A szökkenő vadakat, vagy tengerárban mágikus szinkronban mozgó halrajt idéző sokaság egy tarka és színpompás közösséget mutat. Gat nagy tehetségét bizonyítja a szimultaneitás megteremtésében és megbontásában.

Apró jegyek adják e mű igazi karakterét: az egyetlent közrezáró sokaság képe, a szemlélődésé, a megtorpanásé, elrévedésé, a másikban való gyönyörködésé. A Brilliant Corners színpadán mintha a kifejezés és a befogadás is jelen lenne egyszerre. A szélekre húzódók figyelemmel követik a térben dolgozó társaikat. Az artisztikus mozdulatok váratlanul civillé, hétköznapivá alakulnak. Az áradás, kirajzás képeit, a szinte animális ösztön mozgatta figurákat-csoportozatot hirtelen kifejezetten profán, köznapi helyzetben láthatjuk, hogy aztán visszalépjenek a ?művészi? keretek közé.

Gat sokarcú, erős, össze- és kiforrott közösségként látható társulata kiváló táncosokból áll, kiknek sokrétű képességeit a koreográfus bőkezűen tárja elénk. A Brilliant Corners puritán, tiszta táncfelfogása olykor kikezdi éberségünket: a nyugtalanító, de nem különösebben jellegzetes, inkább közhelyes zenei anyag (megdolgozott bejátszások, effektek, neszek, zörejek, felharsanó tutti-töredékek, és, befoglalt ékkőként: Schubert) meglepően semlegesnek hat Gat korábbi munkái zenei választásaival összevetve. A kiváló előadói (össz)munka és a minden pillanatban tapintható, összetett koncepció dacára is állíthatom, nem biztos, hogy Gat társulata pont ezzel a munkával rabolta el a szívemet.