Milyen előzményei voltak Miskolcon a tánctagozatnak?
K.A.: Ez a kezdeményezés jó tizenöt-húsz évre nyúlik vissza, amikor Majoros István több klasszikus és kortárs balettet is beépített a repertoárba. Ezután Novák Péterrel dolgoztam együtt, majd Krámer György szerződött Miskolcra, a nevével fémjelzett kilencéves, hosszú folyamat eredménye, hogy tánctagozattá váltunk. Egy évvel ezelőtt új formációban állt össze, a Miskolci Balett. Azt gondolom, semmivel sem vagyunk nehezebb helyzetben, mintha Budapesten lennénk, hiszen itt kőszínházban játszunk, és ez jóval kedvezőbb pozíciót jelent az alkotáshoz a táncosoknak, mint például egy független színházi létforma, használhatjuk például a színház teljes infrastruktúráját. A hátránya persze az, hogy mivel sajnos, ez egy vízfejű ország, minden Budapestre koncentrálódik. Hozzá kell szoktatnunk a miskolci közönséget is a tánc műfajához, és hiába az előzmények, ennek bizony idő kell.
Társulatépítésre szánták az első koreográfiáját?
K.N.: Az egyik szándékunk nyilván ez volt, de az is fontos, hogy a nézőknek egy ismerősen csengő történetet kínáljunk, hiszen ez a társaság még új. A Rómeó és Júliát szinte mindenki ismeri, korosztálytól függetlenül, és ez a történet ? úgy gondoltuk ? rokonszenvet kelt az emberekben.
Ez volt az első bemutatójuk. Honnan jött össze a táncos gárda, mennyire kellett összehangolni a különböző képzésekből érkezőket?
K.N.: Természetesen akadtak képzésbeli különbségek, hiszen a Magyar Táncművészeti Főiskoláról, a Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskolából, a Pécsi Művészeti Gimnáziumból egyaránt érkeztek táncosok, illetve korábban már működött a miskolci színházban balett-tagozat, ennek a gárdájából is van táncművészünk.
Jelentős baletteket tudhat-tudhatott magáénak a vidéki nagyvárosok közül Győr, Pécs, vagy Szeged, de éppen Debrecen a példa, hogy meg is bukhatnak az ilyen kezdeményezések.
Kell ahhoz bátorság, hogy valaki tánctársulatot alakítson?
K.A.: Elsősorban a miskolci színház új vezetősége volt ebben bátor, a prózai tagozatot és az operát is erősen fejlesztik. Kiss Csaba igazgató úr, és a művészeti tanács úgy döntött, hogy ebbe is belevág. Nagyon jól támogatják egyébként, segítik az együttes működtetését. Fontos, hogy létszámot bővíthettünk, jó táncosokat tudunk szerződtetni, akár külföldről is, hiszen egyik táncosunk Augsburgból jött, de a balettintézetből is többeket sikerült elcsábítani Miskolcra. Jelenleg 14 fős a létszámunk, de van lehetőség további fejlesztésekre. Kapcsolatban vagyok a GG Tánc Egerrel, a kecskemétiekkel is, és bátran állíthatom, hogy igazán kivételezett helyzetben vagyunk. Ismerem a debreceni előzményeket is, de azt mondom, nem szabad feladni, nekünk is voltak nehéz köreink. Most szerencsére bizakodhatunk. Négy bemutatónk van ebben az évadban, Noémi mellett hamarosan egy amerikai koreográfussal fogunk együtt dolgozni. Tavasszal a berlini Staatsoper egyik koreográfusa tart workshopot a táncosainknak. Azt lehet mondani, máris pezseg az életünk. Gimnazistákhoz megyünk tanítani, kisebb gyerekekkel is elkezdtünk foglalkozni, próbálunk élni a lehetőségeinkkel.
Milyen összetevők kellenek a tartós építkezéshez? Pénz, szándék, akarat?
K.A.:Mindezek, és jól átgondolt koncepció is szükséges ahhoz, hogy balett-társulatot építsünk. Én megéltem ott a korábbi időszakokat is, de most stílust váltunk, kicsit populárisabb irányt veszünk. Persze az is meghatározó körülmény, hogy a színház több játszóhellyel bír, így tudjuk ?rétegelni? a közönséget. A Játékszín megmarad a kísérletezés terepének, itt tudunk alternatív táncszínházi produkciókat bemutatni, a kamaraszínházban a gyerekeknek és a fiataloknak játszhatunk. A pénz, az mindig kevés, de még így is valóban jobb helyzetben vagyunk a többieknél.
A Rómeó és Júlia történetét megpróbálják ebben a produkcióban a modern emberi viszonyok nézőpontjából értelmezni. Hogyan történik ez?
K.N.:A koncepcióm az volt, hogy az alkotás minden szintjén árnyaltan jelenítsük meg a kettősséget. A Miskolci Balett kis létszámú kamaraegyüttes, így erre kellett alapozni. A kettősséget a szerelem-szeretet, a család-szerelem viszonylatában igyekszünk megvilágítani.
Mennyire ad lehetőséget egy most formálódó társulat a kísérletezésre, az új utak keresésére?
K.N.:A középutat kell eltalálnunk, hiszen fontos a kísérletezés, de az is, hogy legyen kapaszkodónk. Ebben az előadásban játszottam a zenével és a tánctechnikával is, annyiban, hogy egy klasszikusabb szemszögből indulunk ki, és a nézőpont a darab dramaturgiai pontjain változik. Ez a Miskolci Balett törekvése is, hogy fontosak a klasszikus alapok, de a kortárstánc, a modern tánc domináns, és ennek mentén gondolkodnak a repertoárban is.
Vidéken mennyire kelendő ez a műfaj? Mennyire elfogadó, befogadó a közönség a tánccal kapcsolatban? Merre tudják még elvinni a produkciókat?
K.N.: Nekem szerencsére jók a tapasztalataim: Miskolcon nagyon befogadó volt a közönség, főleg a fiatalok, ami a téma miatt nem is csoda. Ezzel az előadással Miskolcon kívül eddig csak a Művészetek Palotájában voltunk, és most Debrecenben. Nagyon jónak tartom azt a tendenciát, hogy a vidéki színházak összefognak, és csereprodukciókban gondolkoznak.
K.A.: Szerintem átjárható a rendszer, nagyon jó, hogy a debreceni színház tudott fogadni minket, de folyamatosan kell a nyitottság, vendégeket hívunk mi is, jövünk, ha hívnak. Az egriekkel is folyamatos munkakapcsolatban vagyunk, Erdélybe is megyünk majd turnéra. Nagyon fiatal az együttes, meg kell keresni a lehetőségeket, és állandóan mutatnunk kell magunkat, fesztiválokon szerepelni, a fővárosban fellépni. Építkezünk, és ez a legfontosabb. A Miskolci Nemzeti Színházban egyébként nagyon sok bemutató van, összesen tizenhét-tizennyolc, nekünk is négy produkció jut ebből. Azt látom, hogy a miskolci közönségben megvan az igény a táncelőadásokra. A Rómeó és Júlia teltházakkal ment tavaly bérletben, a Hamupipőke is sikeres, amit két verzióban is játszunk, közülük a gyermekelőadásra nem lehet jegyet venni, és a kortárs-verzióról is jók a visszhangok. Kíváncsi ránk a közönség, és ennek oka lehet az a minőségi változás is, amit a jól képzett táncosok ideszerződtetésével elértünk. Érzik a nézők, ha professzionálisabb az együttes. A türelem persze nagyon fontos, hiszen az előbb felsorolt győri, pécsi, vagy szegedi balettek évtizedekre tekintenek vissza, mi még csak egy éve kezdtük az építkezést.
Milyen repertoárban gondolkodik a Miskolci Balett?
K.A.:Széles palettán kell mozognunk, hogy lefedjük azt a sokrétű igényt, amit ez a város támaszt velünk szemben. Hosszú távon a specialitásunk ? az előbbiekből következően ? talán éppen az lehet, hogy míg Győrben vagy Pécsett egy-egy stílust követtek az ottani társulatok, addig nekünk a sokszínűség lehet a távlatunk. A nagyközönségtől a kifinomultabb műveltségű, hozzáértőbb nézőkig bárkinek játszhatunk. Nagyon nyitott együttest képzelek el, azt szeretném, ha olyan lenne, mint amit Münchentől Strasbourgon át Amsterdamig látni, erős klasszikus alapokkal rendelkező, a kortárs táncot tekintve is jó képzettségű táncosokkal, akik sokfélét képesek megvalósítani.
Ungvári Judit
