Somody Péter a kontroll és az elengedés között egyensúlyoz
Az Evaporatio Pitturale (A festészet elpárolgása) nem annak eltűnésére, inkább halmazállapot-változására utal: arra a folyamatra, amelyben a festék egyszer tömör formaként, máskor áttetsző rétegként, ködként vagy szétáradó anyagként jelenik meg. Ezt a folyamatos átalakulást állítja középpontba Somody Péter Munkácsy-díjas festő első, Heart & Cherry Galériában rendezett kiállítása. A bemutatkozás nemcsak az alkotó pályáján jelöl új szakaszt, hanem a galéria építkezésében is fontos előrelépés: egy több évtizedes, meghatározó életmű legújabb fejezetének bemutatásával a Heart & Cherry egyértelműbben pozicionálja magát a kortárs magyar festészet szakmai terében.
Tobzódó, vibráló színek és egymásba hajló, organikus formák fogadják a nézőt Somody Péter kiállításán. A képek első pillantásra az élénkség és a felszabadult festői öröm benyomását keltik: a zöldek, vörösek, narancsok és rózsaszínek lendületes ritmusokba rendeződnek, miközben a puha kontúrok szinte mozgásba hozzák a felületet. Ez a színérzékenység erősen kötődik a pécsi festészeti hagyományhoz és ahhoz a Keserü Ilona nevével is jelzett vonulathoz, amelyben a szín nem pusztán kitölti a formát, hanem önálló, téralakító erővé válik. A művek derűsek, ugyanakkor játékos mozgás járja át őket, amelyet az elengedés és a kontroll folyamatos váltakozása teremt meg. A szabadon szétáradó festékfoltok és a határozottan körülrajzolt formák egymásnak feszülése egyszerre ad könnyedséget és belső dinamizmust a kompozícióknak.
Ami igazán érdekes tehát, hogy ezek a művek kétféle festői logikát ütköztetnek: az egyikben a festék szétterül, ködösödik, foltot hagy, megfolyik vagy szemcsékre bomlik. Ezek a felületek kvázi eseményként működnek. Van egyfajta performativitásuk, hiszen láthatóvá teszik, hogyan viselkedik az anyag, amikor a művész részben elengedi a kontrollt és hagyja, hogy a matéria döntsön a kép alakulásáról. Ezen felületekkel izgalmas párbeszédben, feszültségben vannak a határozott, zárt, sokszor hurokszerű alakzatok, amelyek már nem véletlenszerűen jelennek meg a vásznon, hanem a festői szándék alakítja őket. Körülhatárolnak, befognak, ismételnek.
Vannak olyan formák, amelyek kapszulára, sejtre, testnyílásra, pályára vagy elnyújtott nullára emlékeztetnek, széles asszociációkat engednek meg tehát, viszont egyik olvasat mellett sem köteleződnek el véglegesen. Somody formái nem jelképek vagy szimbólumok, inkább olyan formák, amelyek folyamatosan jelentésközelbe kerülnek, azonban végül mégis megmaradnak a nonfigurativitás határán.
A képek valódi tétje tehát nem pusztán a színekben rejlik, hanem a kontroll és az elengedés közötti finom egyensúlyban. Abban a pillanatban, amikor a festői szándék még alakítja az anyagot, de már teret enged annak is, hogy a festék saját fizikai törvényei szerint formálja tovább a képet.
A kiállítás kurátorának, Sárvári Zitának a szövege „új korszakról”, valamint „friss, nyitott és kísérleti nyelvről” beszél, Somody legújabb munkái pedig valóban érzékelhető elmozdulásról tanúskodnak. Az új festészeti gondolkodás előzményei már korábban is jelen voltak az életműben, most azonban jóval határozottabban kerülnek előtérbe. A festék viselkedése, a lazúros és fedőrétegek találkozása, valamint a szabályozott forma és az anyag részleges önállósulása már nem pusztán technikai kérdésként, hanem a képek szervezőelveként jelenik meg. Somody tehát a korábbi festői kérdéseit következetesebb és bátrabb kompozíciókban fejti ki.
Ez a változás leginkább a nagy méretű vásznakon válik meggyőzővé. Az egymásra torlódó hurokformák ott már nem egyszerűen dekoratív ritmust alkotnak, hanem felborítják a kép térbeli viszonyait: egyszerre kapcsolódnak össze és takarják ki egymást, miközben nehezen eldönthető, melyik forma kerül előre, és melyik húzódik hátra. A festői tér elveszíti nyugalmát, a szem pedig nem talál benne egyetlen biztos útvonalat.
Somody képeinél mindig és most is érdekes, hogy a tiszta színek használatával, a lekerekített formákkal és a légies festékrétegekkel érzékileg intenzív munkák születnek meg, azonban azok sosem válnak dekoratívvá, mivel képesek sokáig nyitva tartani a látványt. A legerősebb munkák pedig saját vonzerejüknek is ellenállnak: a derűs színek mögött bizonytalanságot, térbeli zavart és finom testi asszociációkat teremtenek.
A kiállítás szerintem a jelen festészeti helyzetéről is olvasható. Olyan korszakban nézzük ezeket a képeket, amikor a vizuális kultúrát sima digitális felületek, gyorsan felismerhető formák és telített színek uralják. Somody alakzatai néha szinte képernyőn tervezett grafikai elemeknek tűnnek, miközben a közelképeken előtűnik a vászon szövete, a festék repedezése, szemcséssége, felhalmozódása.
Ez a kettősség fontosabb lehet annál, mint hogy a képek „organikusak” vagy „játékosak”. Távolról simák és közvetlenek, közelről azonban sérülékenyek, porózusak és kiszámíthatatlanok. A fotózható, jól reprodukálható színfelület mögött ott marad az anyag ellenállása. A „párolgás” így akár a festészet mai láthatóságának metaforája is lehet. A kép egyfelől egyre inkább reprodukcióként, képernyőn keringő színinformációként létezik; másfelől a festészet továbbra is ragaszkodik a matériához. Somody munkái nem oldják fel ezt az ellentmondást, de rámutatnak és minket is rákényszerítenek arra, hogy gondolkodjunk el a festészet mibenlétéről.
Fotó: Csiki Vivien/Kultúra.hu
