A nap nagy durranásának a Cypress Hill koncertje ígérkezett, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. A kísérlet kedvéért egy időre bevettem magam a tömeg közepébe. Úgy tűnt, az ott lévők úgy döntöttek, akármi van, ők itt most jól fogják érezni magukat. Irigyeltem őket: elszántan ugráltak és hadonásztak, ahogy egy hip-hop-rendezvényen illik, hálásan minden hangért, ami csak eljutott hozzájuk: mert sajnos igencsak hegyezni kellett a füleket, ha a gerjedő hangtechnikán és a többi színpadról áthallatszó dallamvilágon kívül véletlenül a Cypress Hill tagjait is hallani akarták. Én sajnáltam a legjobban, de nem ragasztott oda a produkció a nagyszínpad előtti mezőre. Félórányi erőlködés után úgy állt a mérleg, hogy inkább korai érkezésemmel biztosítom bejutásomat Se?or Coconut és Louie Austen koncertjére. Itt aztán minden korábbi kellemetlenséget elfelejtettem, pedig egész idő alatt nem tudtam eldönteni, hogy Louie Austen Uhrin Benedekre vagy Paul Ankára hajaz-e inkább, ráadásul a társaságban Korda György neve is felmerült. De nem ezért nem tudtam levenni a szemem a színpadról, hanem mert olyan megnyerő az egész zenekar mindenestől, amilyet ritkán látni. A világslágerek karibi akusztikába való átültetése önmagában is zseniális. Néhány dalukat már évek óta hallani rádióban, s néhány szórakozóhelyen, de nem is gondolná az ember, milyen elképesztően viccesek élőben. Michael Jackson, Sade, Kraftwerk: bármi megy nekik, de vibrafonnal, fúvós szekcióval, kongával és rumbatökkel. Maga Kókusz úr pedig észrevétlenül mozgatja a szálakat a háttérből, kifogástalan öltönyében matat a laptopján. Nagyon is működőképes konstrukció, jé, pedig nem is világsztárok.
