A tárlat a megszokott Erdély-sztereotípiák helyett a kevéssé ismert, rejtett vagy ismeretlen erdélyi művészetet ismerteti meg a látogatókkal: szekciói a legváltozatosabb szempontok szerint mutatják be Erdély magyar művészetének hét évtizedét. A kiállítás elsősorban a festészet, a szobrászat és a grafika műfajának anyagából válogat, de láthatóak videók is, melyek művészi performanszok dokumentációjaként születtek, illetve helyet kapott néhány animációs film is a ?70-es évekből.
A megnyitón az érdeklődőket hegedűszó köszöntötte: Selmeczi György erdélyi szerző művét Bíró Ágnes és Selmeczi János hegedűművészek előadásában hallhattuk. A tárlatot Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere nyitotta meg. ?Erdély azt jelenti, ami mi magunk vagyunk ? ugyanakkor valami többet is, valami mást is?- kezdte beszédét. Mint mondta, Erdély jelenti a jobb magyar önmagunkat, sebzettségünket, az aggodalmat, a reményt, a jó példát és a veszteség tudatát, az odavágyódást és az elmenekülést is. Véleménye szerint a művészet az, amely autentikusan képes mindezt bemutatni. A miniszter Ugron Zsolnát idézte: ?mi úgy nőttünk fel, hogy Erdély volt Atlantisz.? Erdély valóban Atlantisz is: meseország, ahová vágyódni lehet. De, mint kifejtette, bár elsüllyedt Erdély is, építészeti és kulturális örökségét sikerült megőriznie.
Hangsúlyozta: jelen kiállítás túlmutat a nosztalgián, a tárlatra egy képzeletbeli utazásként tekinthetünk, melynek végére megláthatjuk Erdély igazi arcát. ?Nem csak a kultúra területén kell túllátnunk a sztereotípiákon, hanem az oktatáspolitikában, demokratikus politikában is és rengeteg más mindenben is.?- mondta. Hiszen a vadregényes Székelyföld mellett létezik más is: az urbánus Erdély például, Kolozsvár, a szász és székely központok, mint Brassó vagy Nagyszeben. Véleménye szerint a vidéki és a városi Erdély együtt adja ki a teljes képet, azt a szuverén entitást, melynek sajátos önállósága hosszú évszázadok folyamán alakult ki. Ezt ragadja meg a kiállítás is: ez szintén részekből áll és újjászerveződik az egészben. Közben pedig nemcsak az erdélyi képzőművészet hetven évét mutatja be, de rálátást is nyújt az egész huszadik századra.
A következőkben Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője beszélt a kiállított anyagról. Azt mondta, számára olyan ennek a tárlatnak a megnyitóján részt venni, mint ?vágyálomnak a valósággá válására ébredni?. Mint kifejtette, jó megélni, hogy egyenlő félként fogadják a Galériában az erdélyi művészeket, nem vidéki rokonnak járó lenézéssel, hanem rég nem látott vendégként, testvérként.
A kiállítást Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese, a kiállítás kurátora mutatta be. Mint elmondta, a tárlat kilenc fejezetből vagy állomásból áll. Az első egység ? Ember a tájban címmel ? Nagybánya örökségére és a tájfestészeti hagyományra koncentrál. ?A kőben, a fában?? című szekció az archaikus kő- és fafaragásnak a modern erdélyi művészetben továbbélő gyakorlatával foglalkozik, a harmadik egység pedig a nagy erdélyi személyiségekről készült portrésorozatokat mutatja be. Egy-egy kiállítási egység foglalkozik az avantgárd hatásával és a klasszikus tradíció feléledésével is (?Avantgarde sugárzás?, Klasszikus értékek nyomában), következő két nagy tematikus egysége pedig Művészet és társadalom és A realizmuson innen és túl címmel a realizmus kérdéseit járja körül. A nyolcadik egység témája a grafika és annak megújulása, utolsó részként pedig az erdélyi neoavantgárd művészet kapott itt helyet. Mint elmondta, nem csak a nagy nevek képeit láthatja itt a közönség, de az erdélyi képzőművészet alkotóinak nagyobbik, rejtett hányadát is.
A megnyitó lezárásaképp Baán László, a Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyilvánított köszönetet azoknak, akik a kiállítás létrehozásában közreműködtek. Mint mondta, több mint nyolcvan kölcsönadótól több mint 400 mű szerepel itt. Szemében e tárlat létrejötte egy korábban folyamatosan halasztgatott, ám most sikeresen teljesített feladat, küldetés, melynek végén ?Erdély méltán hazatért?.
