Kerek évfordulót ünnepelt. Hogy van?
Kicsit furcsa nekem, mert nem érzem magam nyolcvanévesnek. Régebben, még pár évvel ezelőtt is úgy gondoltam a nyolcvanévesekre, mint az öreg nyanyákra. De most, ha belenézek a tükörbe, nem ezt látom. Természetesen az én arcomon is nyomot hagy az idő múlása, és a feledékenység is borzalmas, de amikor festek, zenét hallgatok vagy filmet nézek, nem érzem magam öregnek.
Ha a munkássága tükrében tekint vissza az elmúlt évtizedekre, milyen időszakok voltak jellemzőek a művészetére? Biztosan más volt a mondanivalója húszévesen, mint most.
Az kétségtelen, hogy fiatalkoromban teljesen másként festettem, mint ma. Kezdő festő koromban kifejezetten érdekeltek a különböző technikák, akvarellel festettem a legtöbbet, de megismerkedtem a tűzzománctechnikával, aztán a művésztelepen a szomszédasszonyomtól megtanultam gobelinezni, de rengeteget rajzoltam színes ceruzával, tussal, ecsettel és hegyes tollal is. Aztán idősebb koromban áttértem az olajfestésre, és azóta is csak ezzel dolgozom.
Alapvetően már a technika is sok mindent meghatároz. Ahhoz, hogy az ember jól tudjon bánni az akvarellel, lendületesnek és frissnek kell lenni, hiszen a festék könnyedén folyik a papíron. Fiatalon, amikor főleg akvarellel dolgoztam, a képeimet is könnyedség jellemezte. Olajjal inkább határozott vonalakat és geometrikus formákat festek. Ahogy változik az ember, úgy változik a festészete is. De a téma mindig belőlem jön, és a legtöbb esetben én magam sem tudom, mi lesz a következő szín, mert amikor leülök az üres vászon elé, és felteszem az első színt, akkor az határozza meg, mi lesz a következő.
Nálam soha nem a gondolat szüli a képet, hanem a kép szüli a gondolatot. Éppen ezért viszonylag sok idő, mire egy kép elkészül, legalább egy-két hónap, de az is előfordul néha, hogy már alá is írom a képet, ami azt jelenti, hogy késznek nyilvánítom, de a falon látva mégis hiányérzetem van, ezért még hozzáteszek valamit. Mindig az éppen aktuális állapotomtól függ, mit és hogyan jelenítek meg a vásznon. Nem szeretem sürgetni magam, ezért nem vállalok megbízásokat sem, de valami miatt a kerek születésnapjaim tájékán mindig festek valamit. A hatvanadik születésnapomra például kör alakban ráírtam a vászonra, hogy hatvan. Ez a kép azóta is megvan, és kimondottan szeretem.
Az idei évfordulós kép sem maradt ki?
A kiállításom márciusban nyílt, és tulajdonképpen most csak amiatt készítettem. Kicsit stresszelek is, hogy csak meg ne haljak. (Nevet.)
De azért megünnepelte ezt a szép kerek számot?
Nem. Nem szeretem az ünnepléseket. Fiatalkoromban nagyon szerettem bulizni és társasági életet élni, de most már felesleges időtöltésnek gondolom.
Fizikailag és szellemileg is fitt. Mi a titka?
Ez csak valami szerencse vagy a felsőbb hatalmak jóindulata irántam. Nem tehetek róla, hogy nem küzdök semmivel és egészséges vagyok. Persze sose lehet tudni, mikor tör ki rajtam valami nyavalya, de nem gondolok ilyesmire, örülök neki, hogy ilyen szerencsés vagyok, és élvezem az életet.
Egyébként még azt sem lehet mondani, hogy sokat sportoltam volna fiatalkoromban, és azért vagyok egészséges. Világéletemben gyűlöltem a tornaórát, és úszni sem szerettem. Tehát nem vagyok sportos ember, sőt sokkal inkább az ellenkezője. Elég sokáig autóztam is, egy éve hagytam abba a vezetést, mert összetörték az autómat, úgyhogy azóta gyalogolok, és azt konstatálom, hogy kifejezetten jót tesz. (Nevet.)
Hogyan emlékszik vissza a képzős évekre és az azt követő munkába állásra, a művésztelepre?
A mai napig nagyon jó emlékeket őrzök a főiskolán töltött évekről, ahova egyébként csak harmadszorra vettek fel. Hatalmas boldogság volt, amikor végre bekerültem. Szerintem az egyik legjobb időszaka az életemnek a főiskola volt, mert a gimnázium után már csak azt kellett tanulnom, azzal kellett foglalkoznom, ami igazán érdekelt. Ráadásul a főiskolai éveim alatt ismertem meg a férjemet. Amikor elsőéves voltam, ő már ötödéves volt.
Szerelem volt első látásra?
Nekem előtte egy másik fiú udvarolt, ezért nem első látásra volt szerelem, de nagyon hamar egymásba szerettünk, és azóta is nagyon jól élünk együtt.
Mi a jó házasság titka?
Ő szobrász, ezért hasonló a szakmánk, mégsem ugyanaz, éppen ezért soha nem alakult ki köztünk rivalizálás. A mai napig támogatjuk egymást, és örülünk egymás sikerének. Azt hiszem, az a jó házasság titka, hogy egy csomó dologban rokon lelkek vagyunk, de legalább ugyanennyiben különbözünk is egymástól.
Vannak közös kiállításaik?
Nagyon sokszor volt már, főleg külföldön és persze Magyarországon is. A jelenlegi kiállítás tervezésekor is felajánlották neki, és én örültem volna, ha Tamás (Asszonyi Tamás szobrászművész) is részt vesz benne, de azt mondta, neki ehhez most nincs kedve.
A kiállítás a Játék a „Parnasszuson” címet kapta. Miért?
Ezt a számomra is tetszetős címet nem én, de még csak nem is a férjem, hanem a kurátorom adta. Az ötlete pedig onnan jött, hogy a szentendrei művésztelep egy dombon van, ahogy a múzsák is egy hegyen, a Parnasszuson laknak.
Volt olyan kiállítása az évek alatt, amelyre kiemelkedően büszke volt valami miatt?
Tulajdonképpen nem, mert minden kiállítás nagyon fontos része volt a munkásságomnak, nem tettem köztük különbséget, hogy az egyik kevésbé jelentős, mint a másik. Számomra már az is nagy büszkeség volt, hogy létrejött egy-egy tárlat. A külföldi kiállítások talán egy kicsit nagyobb jelentőségűek voltak, de csak azért, mert abban az időben még nem lehetett olyan könnyen külföldre utazni.
Hol voltak kiállításaik akkoriban?
Sokat voltunk Németországban, Ausztriában és Olaszországban is.
A külföldi látogatások során érték olyan impulzusok, amelyeket beépített a művészetébe is? Akár egy-egy kortárs olasz vagy német festő munkája vagy az ott látott műalkotások.
Engem sosem érdekel, hogy egy másik festő mit csinál, vagy éppen mi az aktuális trend, ami menőnek számít. Engem csak az érdekel, ami belőlem jön, amit én festek. Éppen ezért nem is figyelem különösebben, hogy mások mit csinálnak, beleértve a korosztályomat és a fiatal alkotók munkáit is. Zenei, irodalmi és filmes vonalon már teljesen más a helyzet, ezeket figyelemmel kísérem, azt hiszem, zene nélkül nem is tudnék festeni. Szinte mindig klasszikus zenét hallgatok, ha leülök a vászon elé.
Mostanában mennyit fest?
Minden délután, szombat és vasárnap kivételével, és az az igazság, hogy nagyon jót tesz. Amikor megyek a műtermembe, és valaki megkérdezi, hogy „Piroska, mész dolgozni?”, akkor azt válaszolom, hogy nem, én festeni megyek. Senki nem kötelez rá, jószántamból csinálom, és szabad vagyok, mint a madár.
Portréfotó: Deim Balázs, enteriőrfotók: Bohus Réka
