Sovány menázsi ? ŠVEJK

Egyéb

Jaroslav Hašek nem felelős semmiért: ő csupán egy zseniális pikareszk regényt vetett papírra, melynek minden hájjal megkent címszereplője és I. világháborús cselekményforgataga nem hagyja nyugodni a színműéhes színházak és elszánt adaptálók fantáziáját. A tettre kész író, a szlavista irodalomtudósként különösen illetékes Spiró György évtizednél is régebben hozta tető alá ama változatot (Réz Ádám fordítása nyomán), melyet most a rendező Szegvári Menyhért, valamint Győri Zsuzsanna igazított a Budapesti Kamaraszínház Tivoli játszóhelyének színpadára (dramaturg: Magyar Fruzsina).

  A sok bába között csak azért nem veszett el a gyerek, mert Nagy Viktor személyében belevaló fiatal színész kapta az idők során már-már mitikussá lett alakot. Holdvilág ábrázat, erősen hátradöntött felsőtest, hapták, a jó sört igenlő kis pocak, boka fölött végződő nadrág: illúziókeltő a külső, s nem fűtetlen a švejki lélek örökégő kazánja sem. A színész mintha nem a szokásos kérdésen meditálna: az infantilis infanteriszt (gyalogos) az idült hülyeség megtestesülése-e, vagy ravasz szimuláns, túlélésre játszó gógyis kisember (civilben korcs kutyákat pedigrés jószágként forgalmazó kereskedő). Egyszerűen leteríti, legázolja, maga mögött hagyja, ami az életből elébe vetül. Így mindig egyedül találja magát, mindig magányos ? hiszen kedélyes alaptermészete, kényelmesen belakott mindennapjai szerint ugyancsak az ?, de bekebelezhetetlen is. Taktikája, hogy saját leteríttetése ? letartóztatása, kihallgatása, pocskondiázása, körözése, elcsípése, felakasztása ? ellen sosem tiltakozik, sőt (?a királyért és a hazáért!?) lelkendezve fogadja mindezt, s épp ennek köszönhetően kerül ki ép bőrrel bármi csávából. Hadicsele a megállás nélküli beszéd. Švejk a duma világbajnoka, s Nagy Viktornak, lévén izgékony játéklendülete és kitűnő svádája, klappol is a környezete számára idegtépő megállíthatatlan mesélő kedv, a bugyuta példázatos történeteket ömlesztő szózuhatag.

  Teljes színházi estét nem tölt ki, nem visz el a figura. Teljes színházi este sajnos nincs is. Ezt leginkább a kocsmai, kávéházi Kikiáltónak szegődtetett Spindler Béla sínyli meg. Rendre elmondja, mit nem mond el (például csak utal a kihagyott regényepizódok lényegére), s elmondja, amit mögötte-mellette a szcénáknak kellene elmondaniuk. Kellékesként, végszavazóként, a közönséggel való féloldalas diskurzust erőszakolva lépne a játékba, amennyiben a játék ezt valóban lehetővé tenné. E kényszeredett szerepnél nem sokkal előnyösebbek azok a feladatok, amelyeket a többi színész hármasával, ötösével, hetesével kapott. Dicséretükre legyen mondva, legalább egyet kifarag mindegyikük, miközben az összeset egymáshoz közelítik. Stefanovics Angéla szabadszájú rosszlánynak a legjobb, Törköly Levente a szilvamagot is megemésztő, nagybélű, búbánatos Balounként, Cs. Németh Lajos mint a régi szép piás, kurvás időkre visszarévedő főkatona. Körtvélyessy Zsolt a titkosrendőr Bretschneidert beáldozza a balfék fenevad Dub hadnagyért, Kovács Ferenc és Katona Zoltán ott csap le valamelyik szerepecske valamelyik mondatára, ahol tud. Kerekes József, némi meglepetésre, nem a ziccerrel: nem a részeges Katz tábori lelkésszel boldogul leginkább, hanem egy szövegformulákat gépiesen szajkózó tiszt-automatával. Haás Vander Péter minden útja Švejk gazdájához, Lukáš főhadnagyhoz vezet, aki nyomorultabbul megszenvedi puccerjét, mint a világháborút, de tudja: emberkincs van a birtokában, a tisztiszolgák gyöngye.

  Szegvári Menyhért biztos kezű rendező, ám a térbe szórt, színszerűtlen jelenettörmelékeknek kevéssé tudott fazont adni. Képileg Josef Lada közismert, pompás Švejk-illusztrációinak felidézései a legeredetibbek. Egyszer-egyszer a rajzos függönyök ovális kivágataiban jelennek meg a kobakok (ahogy hajdanában a fényképészek fotózták a bakákat: állandó az uniformis, cserélődő a fej). Ez a groteszk húzás főleg az összegabalyodott tábori hívások telefonos kavalkádját dobja fel hangkáoszával. (Látvány: Húros Annamária és Krsztovics Sándor.)

  A Švejkhez nem nagyon szükséges tanulság, mert maga a halhatatlan fickó, az ösztönös túlélő a tanulság (az oly sokak által kívülről fújt, nevezetes aranyköpéseivel együtt). A cseh katonák magyarellenességének kirobbanása (nem is magyarokat: cigányokat, zsidókat emleget a magából kivetkőzött Vodička), a kevés híján felszarvazott magyar férj alapos tökön rugdalása különféle áthallásokat tesz lehetővé az egymás ellen uszított és uszuló közép-európai nációkkal kapcsolatban. Ellenpont a szépen megoldott befejezés haláltánca: cseh, magyar, orosz, lengyel, tatár ágyútöltelék borul egymás nyakába, miközben vetített filmfelvételen még az öldöklés képei peregnek.
Sok tompa, lanyha mozzanat; sok leejtett poén; sok paróka, műbajusz, pót pofaszakáll, ál állszőrzet; sok kibicsakló, elenyésző hang. Hašek háborúellenes szellemessége, kifogyhatatlan anekdotazsákja, a švejki figura valahogy ezt is kibírja.