Nem akarom meghatározni a ruháim nemét

A Covid idején kezdtél el divattervezéssel foglalkozni. Mit csináltál előtte?

Kommunikáció szakot végeztem, aztán a barátommal – aki azóta már a férjem, és egyébként tetoválóművész – eldöntöttük, hogy közösségimédia-ügynökséget alapítunk. Szerettünk volna kezdeni valamit a diplománkkal, és azt a koncepciót dolgoztuk ki, hogy feltörekvő, kreatív magyar márkákat fogunk brandingelni. De hamar rá kellett jönnünk, hogy mégsem erre vágyunk. Szuper vízióink voltak, ám a megrendelői igények sokszor nem találkoztak velük, így egy év után abbahagytuk az egészet. 

A divattervezés innen jó nagy ugrásnak tűnik.

Igen, viszont én már gyerekként is mindig csináltam valamit a kezeimmel, és a lényem része volt az alkotás. Rajzolgattam, verseket írtam, és kisebb dolgokat varrtam is. A gimiben aztán ez egy kicsit elkopott. Már korábban is mindenféle kreatív dolgot tanultam – jártam például divatrajzkurzusra –, de azokban sosem találtam meg igazán magam. Úgy éreztem, hogy mindig mást csinálok, mint a többiek, vagy mint amit elvárnának tőlem. Ha úgy érzem, hogy keretek közé szorítanak, könnyen elvesztem a motivációmat.

Aztán mégiscsak visszatért az életedbe a kreativitás.

Beütött a Covid, én pedig azt hittem, hogy megőrülök, ha otthon ülve unatkozom. Volt egy varrógépem. Azt sem tudtam, hogyan kell használni, de leporoltam, és elkezdtem magam beleásni a varrás tudományába. Először vászontáskák készültek, amikre a barátom mindenféle motívumokat rajzolt, de egy-két ilyen darab elkészülte után be kellett látnunk, hogy ez nagyon kevés, és egyáltalán nem elégít ki minket. Ezért ő a tetoválóvonalon indult el, én pedig elkezdtem ruhadarabokat tervezni.

Az én fejemben az van, hogy ez olyan szakma, amelyet nem lehet autodidakta módon elsajátítani.

Teljesen szabadon kezdtem neki, és talán épp azért lettem őrülten motivált, mert sosem állítottam magam elé olyan akadályokat, amiket ne tudtam volna átugrani. Kezdetben például nem tudtam szabásmintát rajzolni, ezért az általam kedvelt ruhadarabjaimat rajzoltam körbe vagy azokon alakítottam. De sokszor annak is örültem, hogy egy-egy ruhát el tudtam készíteni: hogy valamit létrehoztam a semmiből. Aztán amikor bizonyos projektek megkövetelték, hogy profibbá váljak, mindig sikerült elsajátítanom azt a képességet, amivel éppen azt a feladatot meg lehetett oldani. Ha pedig valamivel elakadtam, sokat segített a műteremtársam, Pál Fanni Lucia, a Das Fanni Kimono tervezője.

A márkád a patchworkvonalon mozog. Hogyan álltál rá erre az irányra?

Eleinte nagyon rágörcsöltem arra, hogy tökéletes darabokat hozzak létre, de ehhez vagy nem volt meg a kellő tudásom, vagy nem voltam eléggé magabiztos. Egy idő után azonban megtanultam, hogyan kell kifogástalan ruhákat alkotni. Aztán sikerült ellazulnom annyira, hogy merjek szabálytalanabb, lazább lenni, hogy kilépjek a keretek közül. Ekkor indult el nálam a patchworkvonal, ami sok szabadságot enged meg az alkotásban.

A Stotz ruhák lezserek, nem „túlszabottak”.

Szeretem a nagyobb sziluetteket, a lezser, bő fazonokat. A szabásmintáim jellemzően nem a testet követik, és az oversize (túlméretezett, szabásvonalak nélküli – a szerk.) szabás lehetővé teszi, hogy sokak számára viselhetők legyenek.

Jellemzően uniszex ruhákat készítesz. Miért fontos ez?

Nem akarom meghatározni a ruháim „nemét”, számomra ennek nincs jelentősége. Én magam is hordok „férfiruhát”, ha épp abban érzem jól magam. Szerintem felesleges az öltözékeinket nemi szempont alapján két csoportra osztani.

Szerinted melyek még azok a sajátosságok, amelyek felismerhetővé teszik a márkád?

Ezt nekem, aki ezeket a ruhákat létrehozza, nehéz megmondanom. Inkább mindig a külső szemek ítélnek úgy, hogy ez vagy az a ruha nagyon „natis” vagy „stotzos” lett. A patchwork alapvetően meghatározza a ruháim arculatát, de nem törekszem valamilyen stílus kialakítására. Inkább az a fontos, hogy mindig olyasmit hozzak létre, ami engem is kifejez, és a viselője is a sajátjának érzi. Jó érzés, hogy amikor az emberek felveszik a ruháimat, a szemükben mindig ugyanazt a csillogást látom.

Egyedi darabokat készítesz. Hogyan dolgozol a megrendelőiddel?

Sok dolgot személyre szabok: a vásárlóimnak beleszólásuk van a színekbe, az anyagokba. Megesik olyan is, hogy hozzák a régi ruháikat, és arra kérnek, hogy azokból alkossak valamit. Vagy elmesélnek egy történetet, hogy annak alapján tervezzek. Jelentősége van annak is, hogy nálam egyedi darabok készülnek. Semmit sem készítek el feleslegesen, mert már mindennek eleve megvan a gazdája. Egy-egy munkafolyamat hosszú időt vesz igénybe, de a megrendelőim értik ezt, és nem sürgetnek. Egyre nagyobb az igény arra, hogy a fast fashionhöz képest értékálló ruhákat viseljenek az emberek.

A Stotz környezettudatos, fenntartható márka.

A ruháim újrahasznosított textilekből vagy visszamaradt anyagokból készülnek, amelyeket az üzletek jellemzően nagyon ritkán tudnak értékesíteni. Én viszont a fél- vagy egyméternyi anyagokat is jól tudom használni. Úgy szabom-darabolom őket, hogy a lehető legkevesebb hulladék keletkezzen. Mióta farmert is készítek, sokan hoznak nekem régi cuccokat: foltos, lyukas darabokat, amelyek ép részeit szintén fel tudom használni. Turkálóból is szoktam alapanyagot beszerezni, és olyan is előfordul, hogy a magam megunt ruháit építem be a következő újba. 

Hogyan zajlik nálad az alkotási folyamat?

Bejáratott szabásmintáim vannak, előre nem szoktam új formákon gondolkodni. Viszont miután elkezdem az anyagokat összerakosgatni, gyakran alakul a forma is. Ennél a módszernél egyszerre finomodik a terv és zajlik a megvalósítás. Az alapszabásmintám is olyan, amelynek sok részletét meg lehet változtatni, újra lehet gondolni.

Van olyan is, amikor komplett kollekciókban gondolkodsz, például az OTL-es Gyurissal való kollaborációd.

Gyuris Bence tavaly keresett meg először: kabátot rendelt. Aztán jött az ötlet, hogy az egyik klipjéhez én tervezzem meg a ruhákat. Ez ugyan nem valósult meg, de addig-addig beszélgettünk, míg el nem készült egy kollekció, ami a levendulapiknikre keresztelt eseményen, a Pontoon hajón debütált. A limitált példányban készülő ruhák bemutatása mellett a különböző művészeti ágak és a hazai színtér kisebb-nagyobb szereplőinek összekapcsolása volt a cél. Az esemény annyira jól sikerült, hogy egyértelmű volt: lesz folytatás.

Ez a második kollab kollekció hogyan jött létre?

Bencével már kezdettől fogva sokat beszélgettünk, segített az ötletelésben – és a márka is hatással volt az ő frissen megjelenő lemezére. A mostani együttműködés során nyolc egyedi szett készült: nadrágok, kabátok, táskák, amelyek a vidéki farmeréletérzést és a városi  motorosok világát igyekszik megragadni. Az anyagok ügyében bátrabb voltam, sokat kísérleteztem. Felhasználtam a nagymamám régi hímzett terítőit, és bőrből, valamint tehénmintás bútorszövetből is készültek kabátok. Bizonyos darabokat Székely Málna ékszertervező díszített fel, ami, még különlegesebbé teszi a látványukat.

Hogy zajlott a második Levendula Piknik?

Az esemény a Budapest Parkban privát divatbemutatóval indult, a kollekció különleges show-ba ágyazva vonult fel, ahol Kollár Dea adott elő egy minikoncertet, néhány rapperrel, valamint a táncosaival karöltve. Bemutatkozott a Norna Designnal közösen megálmodott bútorkollekció is,  Hegyi Fanni erre az alkalomra készített installációt, a mörcsöt pedig a férjem, Szőke Bence tervezte. A show után Gyuris lemezbemutató koncertje volt, ami teljesen megtöltötte a helyszínt. Nagyon izgalmas volt, ahogy ez összeállt, és hogy végül a különböző ágak képviselőinek találkozását lehetővé tevő összművészeti hepeninggé duzzadt. Közös flow-ban ötleteltünk, és abban gondolkodtunk, hogy a tudásunkat hogyan ötvözhetnénk valami még nagyobb volumenű alkotás létrehozása érdekében. 

Mi következik ezután?

Haladok az utamon tovább, mert tudom, hogy mindig jön majd olyan lehetőség, ami izgalmat hoz. Aminek a hatására fejlődhetek és továbbépíthetem a márkát.

Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu